Szolgálat 60. (1983)

Tanulmányok - Kereszty Rókus: Eszkatológia és keresztény élet

alá van vetve az Atyának: embersége az Atya szeretetének és életének tökéletes kifejezőjévé válik számunkra. Amennyiben ez a Krisztus a Lélekben bennünk lakik, annyiban Isten országa már közöttünk élő és ható valóság. Amennyiben azonban a bennünk élő és ható Krisztusnak még ellenállunk, akarva vagy akaratunk ellenére, amennyiben még nem alakította át testünket az ö meg- dicsőült testének hasonlatosságára, és megdicsőült testünk mintájára még nem alakította át az anyagi világot, egyszóval amíg Krisztus által Isten még nem minden mindenben, annyiban még várjuk az eszkatológia beteljesedését. Mindez azonban még túlságosan elvont teológiai zsargon. Próbáljuk meg ezt a teológiai valóságot élményközeibe hozni, lefordítani az emberi egzisztencia nyelvére.

Minden emberi élmény mélyén olyan várakozás feszül, amely belső dinamizmusával az eszkatológiára irányul és csak abban teljesedhet ki. Gabriel Marce! szavaival minden igazi szeretet azt kívánja, hogy a szeretett lény örökké éljen. Minden igazi öröm, mondja Nietzsche, „mély, mély örökkévalóságot akar“. Minden önmagát közlő ember arra vágyik, hogy a test torzítása nélkül, egészen áttetszőén mutathassa meg szívét-lelkét a szeretett lénynek. Minden igazságtalanul szenvedő arról álmodik, hogy egyszer végre maradéktalanul győzzön az igazság. Mindenki, aki komolyan dolgozik a társadalom jobbításán, az ideális társadalmi jövő, a „jobb kor“ bűvöletében él. Életünk első felében könnyen azonosítjuk a teljesre, az igazira, az örökkévalóra törő vágyainkat evilági élménytárgyakkal, azaz bálványokat faragunk. Bálványozzuk szerelmünket, idealizáljuk barátainkat, hiszünk az evilági ideális társadalom megvalósíthatóságában. Dacolunk az elmúlással, a dolgok véges, romlandó voltával. Az „emberélet útjának felén“ aztán kiderül, hogy ez a nézőpont irreális. Könnyű ekkor cinikussá válni, feladni minden ideált, és csak a lassan fogyó napok élvezetére adni magunkat. De ha megtesszük, akkor legalábbis az elején sejteni fogjuk, hogy éppen azt sikerült kiirtani önmagunkból, ami valójában emberré tesz: a reményt, az ideálisnak, az egésznek, a teljes jónak, a teljes igaznak a reményét. Más embert ugyanezek a csalódások megnyitnak a keresztény remény befogadására. Felismeri, hogy az „Isten országa“ nemcsak teológiai szakkifejezés, hanem saját legmélyebb vágyainak beteljesedése. Megérti, hogy csak Krisztus tud megmenteni minden tiszta emberi szeretetet az örökkévalóság számára. Pilinszky szavaival:

A szeretett lény a szerető lélek számára: abszolút érték, örök és halhatatlan. De a szeretet, épp mivel érték, és épp mivel tisztán látó, először fogja föl igazán a másik, és ezzel mindannyiunk veszendőségét, földi halandóságát is.

Ebben az összefüggésben érthető csak igazán Jézus kinyilatkoztatásának súlya, amikoris arról beszél, hogy az Emberfia azért jött a világra, hogy megkeresse, ami elveszett.

Mert ez az ígéret nemcsak az egyes bűnösökre vonatkozik, hanem éppen a szeretet eleve való egyetemességével mindarra, ami mindannyiunkban elveszett. A szeretet eleve isteni, tragikus boldogsága számára valóban Isten szájából hangozhatott csak el a „kiegészítés“. Hogy ez a megváltott öröm és megváltott szeretet mit is jelenthet, földi szív azt valóságában föl nem foghatja. (Szög és olaj, Vigília: Budapest, 1982, 336. o.j

15