Szolgálat 59. (1983)
Eszmék és események - Levelesládánkból
ember, számtalan problémával — nagyon szükséges a „szikrányi humor" és az akaratom kézben tartása. De örülni sem utolsó dolog a földi életben. Ráálltam erre a „kúrára", és naponta szítom fel magamban a tudatot: Isten gyermeke vagyok, enyém Jézus, enyém a Szűzanya, és minden szentek a mennyországban! Áldott legyen az Isten a megváltásért! — Jó, ha az életben Isten egy kicsit megállítja az embert, hogy vegyük észre egy kicsit, milyen szép világot adott nekünk. Már itthon volt egy igen szép közös titkunk: egy aranyba öltözött nyírfa. Egyik reggel kaptam ajándékba, amikor kinéztem az ablakon. Úgy ragyogott harmatos sárga levelein a napfény, mintha aranyból lett volna. Nagyon megköszöntem. Akkor megsugaraztuk ezzel a fényözönnel azokat a nyakukat behúzó embereket, akik nehéz szatyraikat cipelve még csak fel sem néztek a fényö- zönre. — Néha rácsodálkozom, hogy az ember milyen képtelen helyzetekben is tud boldog lenni. Valahol olvastam régen, hogy az indiánok különösen szeretik és tisztelettel veszik körül szellemileg fogyatékos társaikat, mert úgy tartják, hogy isteneik foglalkoztak velük. így a szegény bolond indiánok boldog emberek voltak, mert betegségük révén a közösség kiemelt szeretettel vette őket körül. Nos, velünk is foglalkozik olykor Isten úgy, hogy valamit — például az egészségünket — elveszi tőlünk. Mennyivel többre kell becsülnünk ezt, hiszen a mi Istenünk az egy igaz, élő Isten, és bármit tesz velünk, eleve az a tény, hogy személyesen velem kapcsolatban tesz valamit, már ok a boldogságra. Ő betegen is szeret: mit akarhatnék többet és jobbat? — Nagy az éhség az igazi táplálékra. A Biblia és az imádságos közösségek a mustármag, a kovász ma közöttünk. Nagyszerűen reagálnak rá és jönnek. Valami új alakul ki. Spiritus ubi vult spirat! Ez most már kézzel fogható. Mire megérik, talán mi már nem érjük meg. De nem ez a fontos, hanem alkossunk, és értsük meg a Szentlélekisten sugallatát. Ezért vagyunk optimisták, és maximális erővel végezzük lelkipásztori munkánkat. — Jó nézni a mi utazó Szeretett Atyánkat. Nagy Jel a világban! Egyik nagy ajándéka ennek a szerencsétlen emberiségnek. Mert a Szentlélek ugyancsak ostromol mostanában bennünket. Mennyi szikrázó jó kiadvány, könyv, prédikációs anyag! Nem így volt fiatal korunkban. Valóságosan a kisujjunkból kellett kiszopni a vasárnapi igét. De annyiban jó volt, hogy napokon át a perikopára borulva és hagyatkozva kaptuk meg a mondandókat a Szentlélektől. Milyen jó most a fiataloknak, hogy könnyű jót, szépet és okosat mondani. Mérhetetlen kegyelemadomány fürdőjében dédelget bennünket a Lélek! Bárcsak átérezhetnénk mélyen a nagy felelősséget! Mennyi reményteljes esemény a világban, a mélyben és a felületen is! Lelkekben és történésekben milyen kézzelfoghatóan dolgozik a mindig köztünk lakozó Jézus! Milyen bizakodóknak, erőseknek kell lennünk nekünk is, mint a Makkabeusok voltak. + Most halottak napjára készülök. Ez kis városkánkban az ökumenikus ünnepek között a legnagyobb. Ilyenkor együtt vannak szószékem alatt katolikus híveimmel a görögkeletiek, reformátusok stb. Nagyon közel érezzük magunkat egymáshoz, amikor meghalt szeretteinkért imádkozunk. — Most a Luther-évben nekünk kell irgalmasan realistának lenni. Igaza van Henri de Lubac-nak: Rettenetes dolog, ha a katekizmust egymás ellen tanuljuk meg! Bizony, teológiáinkon erősen dívik ez a szemlélet: és az eredmény az, hogy keresztes lovagok kerülnek ki a gyülekezetekbe, akik arra jók, hogy egymásnak ugorjának és ugrassák a híveket: de másra, progresszív dolgokra már nem képesek. Két perlekedő között aztán a harmadik örül. (Evangélikus diakonisszák írják:) Családomban mindig nagyra becsülték Martin Luthert. így gyerekkoromtól kezdve úgy ismerem, mint olyan embert, aki az Isten szava iránti szeretettől és felelősségtől indíttatva lefordította a Bibliát. Isten megadta neki a Szentírás anyanyelvi fordításához szükséges különös adottságot. Jól megértem 75
