Szolgálat 59. (1983)
Az Úr napja
Amíg végleg célba nem értünk, minduntalan vissza kell térnünk a kereszten megnyílt Szívhez, asztalhoz ülnünk a Feltámadott vendégeként. újra meg újra oldalába kell tennünk kezünket Tamással, hogy egymás kezét fogva mindjobban elmélyülhessünk szeretete titkában, felfedezhessük az úton mellénk szegődében. Az ismétlés azonban a megszokás veszélyét rejti magában, rutinná válhat. Az igazi ünnep pedig mindig valami újat is jelent, újonnan fakad a találkozók szívéből. Elsősorban az ünnep felelős „rendezőjének“, a lelkipásztornak és közvetlen munkatársainak kell erre a megújulásra gondolni. A Zsinat óta megújult liturgia gazdag lehetőségeket nyújt a szentmise változatos megünneplésére. Az igazi ünnepre természetesen készülni kell, elsősorban a liturgikus szövegek elmélkedő feldolgozásával. Ne akarjunk élményhajhá- szást, de figyeljük a hívek igényeit. Van, aki a csendet kívánja, a másik éneket vagy zenét. Egyszerűségre intenek egyesek, mások az imádást kifejező ünnepélyes keretet becsülik. Érték a közösségi találkozás, de szükséges az egyéni elmélyedés is. Mindennek egybehangolása okozhat bizonyos feszültséget, de erőteret is alkot. A vasárnap „kötelező“ jellege megmaradt az új egyházi törvénykönyvben is, amint „Eszmék és események“ c. rovatunkban olvashatjuk. A mai ember azonban érzékenyebb a kérdés másik oldalára, amit a német szinódus úgy fejezett ki, hogy „parancsra nem lehet ünnepelni“. A parancs túlságos hangsúlyozása a múltban nem engedte meg, hogy kidomborodjék a vasárnap krisztológiai és ekkleziológiai arcéle; megrekedtünk egy túlságosan formalista istentisztelet-tudatban, a törvény és a cselekedetek jámborságára jutottunk. Ennek következtében a keresztény élet gyakran a vasárnapi templombamenés és a pénteki böjt kötelezettségére zsugorodott. Háttérbe szorult a személyes találkozás Krisztussal az ő közösségében. A mai emberre áll, amit K. Rahner ír: >rA keresztény számára végső fokon nem az a döntő, hogy köt-e engem itt az egyházi törvény vagy sem, hanem az, hogy hív-e Isten, konkrétan, az ö megkegyelmező közelségébe Jézus Krisztusban? Fordíthatja-e tehát idejét érzéketlenül és kényelmesen csak alvásra és olcsó szórakozásra az, aki valóban felfogta, mi is megy végbe a keresztény közösségben az úr halálának és feltámadásának szent ünneplésekor?“ Ilyen értelemben találó az az állítás, hogy a részvétel a vasárnapi szentmisén a hit mércéje, kifejezője. 4
