Szolgálat 58. (1983)

Az egyház szava - Evangelizáció és népi vallásosság Latin-Amerikában (A pueblai nyilatkozatból)

zetet, a személyt és a közösséget, a hitet és a hazát, az értelmet és az érzel­met. Ez a bölcsesség keresztény humanizmus, amely elkötelezetten hirdeti min­den személy istengyermeki méltóságát, alapvető testvériséget hoz létre, meg­tanít a természet felfedezésére, a munka megértésére, s örömre és jókedvre ad okot még a legkeményebb életkörülmények között is. Minthogy ez a kulturális valóság a társadalom széles köreit hatja át, a népi vallásosság tömegeket képes összefogni. Éppen ezért az Egyház a népi vallá­sosságon keresztül tölti be egyetemességre szóló parancsát. Mivel „tudatában van, hogy mindenki számára hirdetnie kell az üdvösséget, és hogy az evan­géliumi üzenet nincs a bennfentesek, kiváltságosak, kiválasztottak kis csoport­jának fenntartva, hanem mindenkié“ (Ev. Nunt. 57), az Egyház képes elérni a tömegeket a kegyhelyeken és a vallásos ünnepeken. Itt van alkalma az evan­géliumi örömhírnek arra (bár nem mindig használják ki eléggé lelkipásztorilag), hogy „eljuthasson a tömegekhez“ (uo.) A népi vallásosság nemcsak tárgya az evangelizálásnak. Mint az Isten igé­jének megtestesülése, aktív eszközzé válik, hogy a nép állandóan evangelizálja önmagát. Jóllehet a népi vallásosság rányomja bélyegét Latin-Amerikára, mégsem jutott eléggé kifejezésre társadalmaink és államaink szervezetében, és ezért érvényben marad, amit II. János Pál pápa „bűnös rendszernek" nevezett. Ilyen a szegények és gazdagok közötti űr, a fenyegető veszély, amiben élnek, az igazságtalanságok, megvettetések és meggyalázások, amiket szenvednek. Mind­ez gyökeresen ellentmond a személyi méltóság és a testvéri együttérzés érté­keinek. Ezeket, mint az evangéliumtól kapott parancsokat, a latin-amerikai nép szí­vében hordozza. Innét van az, hogy vallásossága gyakran „az igazi felszabadu­lás“ utáni kiáltásba tör ki (II. János Pál zapopáni beszéde). A népi vallásosság pozitív elemeiként a következőket jelölhetjük meg: A Szentháromság tudata, amit az áhítatgyakorlatokban és a festészetben figyel­hetünk meg. Isten atyai gondviselésének átélése. Krisztus megtestesülésének (karácsony, a Gyermek Jézus) és keresztre feszítésének (a szentmisében és Jézus Szívének tiszteletében) ünneplése. Mária szeretete: ő és „titkai ezeknek a népeknek sajátos egyéniségéhez tartoznak, és jellemzik népi vallásosságát“ (II. János Pál Zapopánban); tisztelik mint a Szeplőtelen Istenanyát és az em­berek anyját, több országunk és az egész kontinens Királynőjét (Guadalupe). Védőszentjeink, halottaink tisztelete. A személyi méltóság és a testvéri együtt­érzés tudata. A bűn tudata és az engesztelés szükségessége. Teljes formában képes kifejezni hitét, felülmúlva a racionalizmust (énekkel, képekkel, gesztusok­kal, színekkel és tánccal). Hite kiterjed az időre (ünnepek) és térre (kegyhelyek és templomok). Érzéke van a zarándoklatokra, mint az emberi és keresztény lét szimbólumára. Gyermeki módon tiszteli lelkipásztorait, mint Isten képviselőit. Képes hitét kifejezően és közösségileg ünnepelni. A szentségek és szentel- mények mély egységet alkotnak egyéni és társadalmi életével. Meleg szere­61

Next

/
Oldalképek
Tartalom