Szolgálat 58. (1983)
Tanulmányok - Benkő Antal: Életünket adni...
Juraci őrmester talán megkönnyebbülve, talán felelőtlenségében megjegyezte: a lövéssel csak ijesztgetni akart. .. Kértem, hogy a csendőrség kocsija segítsen a sebesült szállításánál. Két csendőr tényleg segített. Átvittük az alig 300 m-re fekvő rendelőbe, amit a p re latura tart fönn a falucskában. Dr. Luis és Beatriz betegápoló nővér — mindketten a misszió közösségéhez tartoznak — megpróbálkoztak a lehetetlennel. Mi, a nép, főként a férfiak, aggódó, együttérző tekintettel követtük munkájukat. A nép keserű szavakkal kommentálta: Ha valakivel közülünk történt volna, mi hozzászoktunk .. . minden nap így megy ... de egy pappal ... a csendőrség teljesen lezüllött... Mindenki biztonságára való tekintettel lemondtuk az esti misét, a búcsút előkészítő novénát. Kértük a népet, menjen haza, imádkozzék, várjon. A seb tisztogatása során kiderült, hogy az agyvelő is megsérült. El kellene vinni a sebesültet Goianiába, kb. 15 órányira, ahol tényleges segélyt tudnának nyújtani. Közben P. Joáo Bosco vértanúi agóniáját élte — tudatosan és nagylelkűen, erősen és szenvedve, felajánlásban. Szenvedéseit felajánlotta prelaturánkért, Dia- mantino népéért. Tiszta öntudattal és áhítattal vette fel a betegek szentségét. Többször emlékezetébe idéztem, hogy másnap a Szűzanya ünnepe lesz, tudomásul vette, és újra felajánlotta fájdalmait. Még tréfálkozott is. Utolsó érthető szavaival Pált idézte: befejeztem a pályámat, vagy magát Krisztust: minden beteljesült? Fel akart kelni, és ünnepélyesen mondta: Dom Pedro, befejeztük feladatunkat. Végül is este 10 óra után a kisbusszal és egyik barátunk kocsijának kíséretében elindultunk (az orvos, a nővér és én), vittük az atyát, szérummal, Sáo Felix irányába, a rettenetes xingui úton. Lélegzete mint egy rossz motoré. Azt hallottuk, hogy kis taxi-repülő éjszakázik az egyik majorban. Halálfélelemmel telített négy órai út. P. Joáo Bosco maradék életével — amit az éjszaka szelének és Istennek ajánlott — szentelte az utat, a majorokat (ahol annyi ember szenved és szentelődik meg névtelenül) ... A Megváltás keresztútja az Amazonas vidékén, az indiánok, a beszüremkedettek, a kisparasztok földjén .. . Reggel ötkor, napfelkeltekor, repültünk Goianiába, az Idegorvosi Intézetbe. De P. Joáo Bosco agyműködése már megállt. .. Október 12-e volt, Nossa Senhora Aparecida ünnepe. Halálhíre szétfutott Goianiában, Mato Grosso-ban, az egész országban, a világsajtóban. Akik közelről ismertük, megdöbbenve kérdeztük: hogy történhetett vele ez? Vele, aki csak szeretetet sugárzott maga körül! — A jó és rossz harca titok marad előttünk, de a remény nem csökken. Még akkor sem, amikor meghallottuk, hogy Ribeiräo Bonito népe a hetednapi gyászmise után megrohanta és lerombolta a végzetes csendőrkirendeltségi épületet. Újabb emberéletet nem követelt a nép dühe, a kormány már előbb máshová rendelte az őrsöt. Az ellentétek világába tartozik az is, hogy egy év múlva Dorn Pedro a lerombolt épület helyén szentelhette föl a néptől felépített és már régóta szükséges templomot Ribeiräo Bonito-ban. „Ebben a kapzsi és erőszakos világban csoda lesz, ha végül is győz az igazságosság és a jog. De bízzunk, mert léteznek még csodák, és Isten ereje nem rövidült meg.“ (P. Joáo Bosco leveléből missziós társának 1976. szept. 9-én.) 56
