Szolgálat 58. (1983)
Tanulmányok - Benkő Antal: Életünket adni...
Santanában vagyok, a Bakairi indiánoknál. Holnapután vagy 24-én délután indulok az innét 110 km-re fekvő másik településre. De már figyelmeztettek, hogy a komp a Paranatinga folyón végleg szünetel, teljesen elkorhadt. Az utolsó 30 km-t tehát vagy traktoron kell megtenni, átszállni csónakra vagy lóra, vagy végső esetben gyalog. Már többször megtettem ezt. (1976 júniusában Mária nővérének írt levél.) 18-án indultam Diamantinóból . .. 20-án érkeztem a Bakairi indián telepre. Első két nap szentmise nélkül maradtam, mert nem találtam megfelelő helyet és környezetet. Vasárnap, 22-én megoldódott a probléma: megkértem Caminbarét és Maria Elisát, hogy náluk misézhessem. Azóta is így megy. Sajnálom, hogy Toyotám tülke nem működik, és magnókészülék sincs. Jó lett volna énekkel hívni a misére. Mégis szép számmal jöttek . .. Látom azt is, hogy az általam celebrált misék ritualizmusa nem felel meg az indiánoknak, valamint azok az imaformák sem, amelyeket a környező parasztoktól tanultak. — Sajátos erkölcs szerint él a törzs, — legalábbis úgy látszik. C. vagy más személy segítségével fel kell kutatnom, mi a valóságos helyzet. — Elég sok munkámba került Atauanagu és Aiamina (két fiatal indián) keresztségi előkészítése. Sokat fáradtam a témákkal és a Rítus kidolgozásával. De végül is megérte. Úgy látszik, fokozatosan megértették és át is vették a feldolgozott témákat és a keresztény élet követelményeit. Sikerült megfogalmaznom, hogy tulajdonképpen mi is megy végbe szemük előtt a nőkkel való visszaélés kavarodásaiban, az erkölcsi nyomorban. Úgy látszik, felfogták a „bún“ értelmét saját életükben is. Isten legyen áldott! — A második hét óta (összesen három hetembe került az előkészítés) feléledt bennem a lelkipásztori alkotókészség. Kis bérmálási himnuszt költöttem, amit felhasználhatunk jövő alkalmakkor is. Még egy jó ötlet: keresztségi füzetet készítettem fehér lapokkal, amit a katekézisnél lehet kitölteni.“ (Utolsó naplófeljegyzéséből, 1976. szept. 12.) A misszionáriusnak a pali példa szerint „mindenkinek mindenévé“ kell lennie. A szegények, az indiánok testi-lelki szükségleteikkel fordulnak hozzá. Alkalom, hogy megmutatkozzék önfeláldozó szeretete. Egyesek szerint szinte már túlzásba vitte. Mert ha beteggel, rászorulóval találkozott, nem sokat törődött az előre kidolgozott útitervvel. A szamaritánus példájára megállt, és mindent megtett, amíg másra nem bízhatta a szenvedőt. Néhány ízelítő: 1970-ben csökkent képességű indián gyermekre talál. Először az állam fővárosába viszi, majd Minas Gerais szakszerű Pestalozzi-intézetébe. A napokig tartó úton ő maga eteti, gondozza. — 1971 decemberében írja nővérének, aki képesített betegápoló: „Ezen a karácsonyestén rád gondolok, mivel betegápoló lettem Jánoska, Bakairi indián gyermek mellett.“ Elmondja, hogy 22-én súlyos állapotban hozta be a kicsit a főváros kórházába, mert Diamantinóban nem tudtak rajta segíteni. Négy napon át, haláláig éjjel-nappal mellette van, vigasztalja a szülőket. Ezeknek sikerül repülőjegyet szerezni a visszaútra, ő maga autón követi őket. — 1973 augusztusában ugyanannak a nővérének ír: „Időm legnagyobb részében kinn vagyok a telepeken, tanyákon, vagy az indiánok között. Természetes, hogy a program néha megváltozik előre nem látott események miatt. így pl. július 27-én és 28-án, amikor szülési komplikációkkal kellett egy asszonyt Diamantinóba szállítani. Érezhetően tapasztaltam Kis Szent Teréz és P. Reus (szentség hírében elhunyt brazíliai jezsuita) segítségét útközben és az asszony felgyógyulásában. A visszaút azonban zavaros volt: motor- és kerékdefekt. Szegény sofőr, 54
