Szolgálat 58. (1983)

Tanulmányok - Benkő Antal: Életünket adni...

A lakosságban három réteget különböztethetünk meg. A misszió központjában (Diamantino) és néhány faluban a lakosok száma meghaladja az ezret. Vannak üzletek, kórház, posta, rádióállomás, rendes templom, — jóllehet mindez szegényes. A legnagyobb rész kisebb-nagyobb településeken, szétszórtan él. Alig megközelíthető folyópartokon, tisztásokon. Legtöbbjük sem írni, sem olvasni nem tud, iskola nincs, és az esetleges rádión kívül alig van kapcsolat a külvilággal. Jórészük félvér indián, társadalomból kiszorult szegényember, aranymosó szerencsevadász, nagyobb földdel álmodó bevándorolt kisparaszt... A földbirtokosok között van gazdag ember is. De az bent lakik a városban, az állam központjában, Sáo Paulo-ban, Minas Gerais-ban. Tanyát vett, hogy marhákat tenyésszen, kávéültetvénnyel próbálkozzék. Vagy csak egyszerűen pénzét fektette be, „a föld mindig biztos“ jeligével. Pár mindenre elszánt embert bíz meg avval, hogy védjék és ha lehet, gyarapítsák telkét. Kinek a kárára? A talán pár évtizede ott élő kisparasztot próbálja kitúrni, aki nem törődött avval, hogy telekkönyvileg igazolja jogait. Talán a bennszülött indián vadászterületére vetette szemét. Mert a harmadik és ma már sajnos a legkisebb és legvédtelenebb réteget az indiánok teszik ki. Egyrészük szintén kezd gyökeret verni. Másik részük még mindig teljesen nomád, bár már kapcsolatba került a fehér emberrel. Kis hányaduk pedig menekül előle: meg akarja őrizni nyelvét, függetlenségét, földjét.

Forrongó terület, állandó érdekösszeütközések tűzfészke. Kapzsiság, a másik leigázása, cselvetések és bosszú napirenden vannak. A törvényes hatalom száz, néha ezer kilométerre esik. S ott ki szolgáltatja neki az adatokat, ha bíráskodni akar? Az írni-olvasni nem tudó telepes, indián? Vagy a béreseinek jobb jövőt ígérő nagybirtokos, aki rendszerint „jó kapcsolatokkal“ rendelkezik? Az állam ugyan létesített rezervációkat, ahova az indiánok bevonulhatnak, és többé-kevés- bé folytathatják eddigi életmódjukat. De egyrészük nem oda akar menni, ahová az állam tervezi. Aztán meg a még teljesen el nem határolt területen napirenden vannak az összetűzések a mezsgyék megállapításakor. A patakok medre évről évre változik, az ár dombokat hord le, tölt föl... A szenvedélyek kirobbannak. Ha pedig a misszionárius az elnyomott fél segítségére siet, a másik lázítást lát benne.

P. Joáo Bosco 1966 elején érkezett meg erre a nehéz missziós területre. Az első két évben elsősorban a misszió központjában, Diamantinóban dolgozik. Csaknem ötven éves, de sok mindent meg kell tanulnia. Többek között autót vezetni. Enélkül ki sem mozdulhat, vagy alig juthat el a 300—400 km-re fekvő missziós állomásokra. Megszerzi a vezetőigazolványt, és terepjáró Toyotát kap. De mindvégig csak lassan és óvatosan közlekedik a csapásokon, ösvényeken. — Egészségügyi, néprajzi és missziológiai tanfolyamokon vesz részt. Gyakran ő a legidősebb hallgató. Szorgalmasan készítgeti a bonyolult nyelvészeti „házifeladatokat“, vállalja a liturgikus rendezvényeket. Minden Igyekezetét beveti, hogy közel jusson a néphez, igényeihez. „Meg kell érteni — jegyzi fel — az indiánok bölcsességét. Minden misszionáriusnak agymosást kell végeznie saját

52