Szolgálat 57. (1983)
Halottaink - Tanay Ferenc (Oltártestvére)
lített nagy műtét nehezítették. Mégis pár év alatt tataroztatta a plébániát, a temető- kápolnát, bekeríttette a temetőt, szép Mária-szobrot faragtatott a templom részére stb. A pasztorációban is kitartott, míg csak fel tudott kelni. A körmeneteket a nyílt utcákon vezette, jegyesoktatásokat, esketést, temetéseket maga végezte. Annyi hit- tanosuk volt, még hozzá az iskolában, hogy a gyerekpasztoráció igencsak igénybe vette a káplán atyát. A felnőtteké a plébános dolga volt. Adminisztrációja szinte halála napjáig naprakész volt. Betegágyából diktálta a különböző jelentéseket, és a végén személyesen aláírta, mikor többre már nem volt ereje. A betegszobájában végzett szentmisén 12 hívével együtt vette fel a betegek szentségét, és másnap a templomban még 50-en vették fel, lelkiatyjuk iránti szolidaritástól vezetve. Haldoklásában még együtt imádkozta a szentolvasót és a Szűz szülője Istennek . . . kezdetű imádságot a körülvevőkkel. Utolsó fohásza ez volt: „Jézusomnak édes Szíve, add, hogy téged mindig jobban szeresselek! Amen . . . amen . . . amen!“ Aztán paptársai, nővére, kántora, harangozója és az őt végtelen kedvességgel és szakértelemmel ápoló híve, Feri bácsi elmondták fölötte a lélekajánlást, és ott virrasztottak vele, hajnali fél kettőkor bekövetkezett haláláig. Mindezzel együtt igaz, hogy izsáki híveinek a korábbiakhoz képest fogyó emberi erőfeszítések jutottak, de a kegyelmek megszerzésében döntő áldozatokból nekik jutott a legbővebben. így nem csoda, ha őszinte gyásszal siratták ők is, és a beszentelés után két autóbusszal és számos személyautóval kísérték szülőfalujának, Kunszállásnak temetőjébe. Mintegy 1500 gyászoló imájától kísérve temettük ápr. 1-én délután szülei sírja mellé. Paptestvére és Fülöpjakabon volt utóda: Halasy Endre TANAY FERENC (1900—1982) 1975. jún. 22-én a sági templomban együtt ünnepeltük oltártestvérünk, 46 éven keresztül hűséges, buzgó alsósági lelkipásztor aranymiséjét. Akkor aranymisés szónoka voltam. Most pedig az isteni Gondviselés nagypénteken este 8 órakor a régi papiakba vezetett, hogy a torlódó nagyheti lelkipásztori elfoglaltságok közepette legalább pár percre benézzek esperes urunkhoz, és boldog húsvéti ünnepet kívánhassak neki. Köszönésemre felriadt mély aléltságából, arcán az agónia jeleivel. Rögtön a hit—remény— szeretet felindításába kezdtem. Még egy felszakadó sóhaj, és — kilehelte lelkét. Én zártam le szemeit. Évek óta készült a nagy útra, amelyről halandó számára nincs visszatérés. Idejében, teljes öntudattal részesült a szentségekben. Húsvéthétfőn temettük: örök sorsát a hit szemén át, húsvét fényében látjuk és hittel valljuk. Éppen ezért emlékezetünkben ne a fáradt, megtört szívű, 82 éves lelkipásztor éljen, aki munkáját már csak áldozatos paptestvérek segítségével tudta az utolsó években ellátni. Hanem egy hivatásának élő, tiszta életű, kötelességtudó papi egyéniség, aki tanulságával, szerénységével, udvariasságával, szívjóságával Krisztus igaz munkatársaként élt, működött közöttünk és értünk. A fiatal, tehetséges pap 4 évvel felszentelése után Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatóinak Szent Imre kollégiumában az egyetemisták prefektusa, tanulmányi felügyelője volt. Majd többek között hitoktató a szombathelyi polgári iskolában. Buzgó hitoktatói működését egy ismerős tanítványa még ma is hálásan emlegeti. 1936-tól lett sági plébános. Aranymiséje alkalmából az egyházközség világi elnöke többek között azt mondotta, hogy a nehéz történelmi időkben is megalkuvás nélkül állt nyája élén, mint felelős pásztor, és hogy közel fél évszázad alatt jóformán egyszer sem ment hosszabb szabadságra, legfeljebb egy-két napra. Lelkipásztori munkája mellett 41 éven keresztül volt mindannyiunk szeretve tisztelt kerületi esperese. 97
