Szolgálat 57. (1983)
Eszmék és események - Gondolatok (Eötvös József)
Ilyenkor csak a prófétaság lelke marad: a mózesi hit, a mózesi látásmód, a Mózesnek adott kinyilatkoztatás ereje. „Yahvé“ — ő, aki van, akinek léte léte- zőbb, mint az éjszaka áthatolhatatlan és súlyos valósága — „ő maga harcol értetek“, nem azért indított útnak, nem azért hívott, nem azért adta meg az elindulás, a kezdés, az útrakelés lehetőségeit, hogy most nyomorultul elpusztulni hagyjon. Ebben a látásmódban a szemrehányó lázadozás szelleme lehiggad, s a hit tűzoszlopa kigyúl. Közted és az egyiptomi sereg között jelenik meg, mint egy áthatolhatatlan tüzes fal: elválasztás, elkülönítés, Isten oldalára soroló meg- szentelődés ez, elővételezése a Kivonulásnak, egy már megkezdett Exodus, ami a népet szentté teszi, Isten tulajdonává avatja, még mielőtt ténylegesen átkelne a tengeren. Az Isten oltalmazó tűzoszlopa ott ragyog az aggódó szemek tükrében, mint a hit világosságának jelképe, és ott tornyosul az üldöző sereg és az Istenhez szegődő nép között, mint a megváltó isteni jelenlét lobogása. Ez a fény teszi az éjszakát bírhatóvá és járhatóvá. íme elöl, a jövendő háborgó és zavaros hullámai felett az Isten Lelke mint forró szélvihar készíti az utat, szárítja fel az ingoványt, sodorja szét a habokat. Figyeld a kinyújtott vesz- szőt, a mózesi hit és a mózesi szó irányítását: ott, arra, az engedelmes szív számára készíti már útját az Isten az éjszakában. Az Exodus élménye olyan, mint egy himnusz, amit Istennek a veszélyből kimenekülő népe teli torokból énekel. Csak az átkelés után lehet teljes átéléssel elénekelni, csak az első bátor lépések után válik világossá: „a lovat lovasával tengerbe taszította... Az Úr az én erőm, az én dalom!“ (Kiv 15,1-4) Most Izrael gyermeke mi mást tehet, mint hogy társaiba, szüleibe, a kiválasztott sereg közösségébe fogózva nagyot lép előre a tenger fövenyén, bátran berohan oda, ahol még az imént tomboló hullámok jelezték, hogy nincs lehetőség az átkelésre. Farkasfalvy Dénes GONDOLATOK A különböző vallások csak az emberi természet egyenlőségét bizonyítják, egyenlőségét éppen lelkületének legmagasabb vágyaiban, legnemesebb aspi- ratioiban (törekvéseiben). Ha az isteni gondviselés működését hisszük az ún. nagy dolgokban, melyek nemzetek vagy az egész emberi nem jólétére befolyást gyakorolnak: nincs semmi ok, melyért benne saját létünk intézésében kétkedhetnénk. Azon lényhez mérve, mely e mindenséget teremté s fönntartja, a földgömb s az egyes emberszív egyaránt parányi; s az a gondolat, hogy mind e milliónyi égitesteknek, melyeket egünkön látunk, útját egy ész jelölte ki: gyönge elménknek épp oly megfoghatatlan, mint hogy saját útjaink felett egy mindenható lény jósága 71
