Szolgálat 56. (1982)

Eszmék és események - Jegyzetek az Arany-jubileumra (Sántha Máté)

Töretlen az örök életbe vetett hite. Filozófiailag a „Honnan és hová?“ c. nagy versben számol le a kérdéssel, és fordítja szellemesen az anyagelvűek ellen saját okoskodó képességüket: „Nem mond ellen az a szellem, Mely kutat, hogy támaszt leljen Megtagadni önmagát?“ Csokonaival vallja, hogy ami az emberiség közös hite volt a világ kezdetétől, „azt én meg nem tagadom.“ Érzelmi átélésben remek sírfeliratok juttatják ezt kifejezésre: „Egész teste fájdalom volt, Egész lelke szeretet; Az súlyától földbe hajolt, Ez a mennybe sietett“ (Iduna emléke I.) És a saját sírversének szánt négysoros: „Nincs végezve itt még a cikk, Folytatása következik: Én-Uram, légy én szerkesztőm, Új folyamban újrakezdőm.“

Arany a reformkorban nőtt fel. Ha valamikor, hát ebben a korban Isten és a haza fogalma egészen eggyé forrt a lelkekben. Egyik hőse pl. „Hol a szentírásból vette ő példáit, Hol a magyaroknak beszélte királyit.“ Talán legszebb vallomása erről a „Rendületlenül“ c. vers, nyilvánvalóan Vörösmarty Szózatának ihletében. Imának érzi a hűségnek ezt a vallomását, s int, hogy „merő szokássá“, „olcsó malaszttá“, „külcsillogássá", „nyerészkedéssé“, ,,káromkodássá szent imád ne váljon!“ Mindenekfölött pedig

Nemesen tiszta, puritánul szigorú erkölcsi felfogása közismert. Greguss Ágost keresztelte el „a lelkiismeret költőjének“. Ne csak a balladákra gondoljunk itt, hanem pl. „Az első lopás“ c. költői elbeszélés lélektani remeklésére, vagy Toldi Szerelme Piroskájára, aki „maga egymagában viadalmas kettő.“ Érzékeny lelkiismerete saját magát teszi a legkegyetlenebb mérlegre: ......engem

t

itkos métely Fölemészt: az örök kétely; S pályám bére Égető, mint Nessus vére. — Mily temérdek munka várt még!... Mily kevés, amit beválték Félbe-szerbe ...“ (Epilógus) így ítélte meg pályáját Magyarország egyik legnagyobb költője!

De csodálatos szívhangokat is tud produkálni ez az erkölcsi érzék. A sóhajtöredéket megvakulása idején: „Köszönöm, oh Isten, köszönöm azt neked, Hogy hatvan évemig láthatóm remeked, Ezt a szép világot...“ Vagy a „Csalfa sugár“ c. költeményt; hasonló finomsággal ezt a problémát talán még sehol sem érintették:

Kis bokor, ne hajts még, Tél ez, nem tavasz; Kis lány, ne sóhajts még;

Nem tudod, mi az. Bokor új hajtását Letarolja fagy;

Lány kora nyílását Bú követi, nagy. Szánnám a bokorkát Lomb- s virágtalan S a lányt, a botorkát, Hogy már oda van!

A nagy tépelődő és nagy szenvedő kialakította magának a szenvedés nemes filozófiáját: „Nem törik a szenvedő szív Oly könnyen darabbá, Csak ellá75

Szeretni e hont gyakran oly nehéz: Ha bűnbélyeg sötétül homlokán. Gyarló erényünk öntagadni kész,

— Mint Péter a rettentő éjtszakán.

Oh, értsd meg a szót: fényben, vagy homályon —

De kishitűvé szent imád ne váljon!