Szolgálat 56. (1982)
Tanulmányok - Puskely Mária: Egy érett személyiség: Avilai Szent Teréz
mindez azért kevesbedik, mert hűtlen vagyok Hozzád. A legborzasztóbb tévedés az volt, hogy ilyen gonosznak tudva magam, nem mertem többé gyakorolni a belső imát. Beértem a kötelező ajakimák elmondásával, és elhagytam a belső imát, az Istennel való benső társalgást. Külsőleg jónak látszottam ... Nem tartottak rossznak, mert látták, mily fiatal vagyok, és mégis sokszor keresem a magányt, imádkozom, sokat olvasok, beszélek Istenről, szent képeket festetek mindenfelé, van magánkápolnám és abban sok áhítatra gerjesztő tárgyam . . Teljesen megbíztak bennem (ö 7). Ha Teréz „szakított“ is — bár nyíltan nem merte magának bevallani —, Isten hűséges maradt. Teréz kétségtelenül szeretett volna megelégedni felemás, „félérett“ állapotával. Apja szent halála riasztotta fel először szunnyadó képességeit és ébresztette fel mesterségesen elaltatott lelkiismeretét. Ettől kezdve élete folytonos harccá vált: Jákob harca Isten angyalával. Csakhogy Dona Ahu- mada nem áldást akart, hanem szabadulni szeretett volna. Bújt, rejtezett Isten elől, akiről már kezdte sejteni, hogy nem csupán igazságos Bíró, hanem szere- tetre hívó lény. Mindent elkövetett, csak szemközt ne találkozzék Istennel, mert akkor 180 fokot kell fordulnia. „Az egyik oldalon az Úristen hívogatott magához, a másikon pedig én szaladtam a világ után ... Belső imám is tele volt szenvedéssel, mert hiszen szellemem nem volt bennem úr, hanem rabszolga. Sok esztendőt töltöttem így, s most is csodálkozom azon, hogy szervezetem kibírta“ (ö 6). Érdekes lenne elemezni Avilai Teréz pszichoszomatikus betegségtüneteit. Néhányat maga is néven nevez: fejfájás, szédülés, gyöngeség, gyakori hányás, aztán depresszió, elsőtétedések, szorongás ... Később maga is csodálta, hogy túlélte ezt a két évtizedet. Mert nem kevesebbről volt szó: „Majd húsz esztendeig jártam ezt a viharos tengert. Mondhatom, keserves egy élet volt. Olyan kínos lelki harc, hogy nem értem, miképpen tudtam csak egy hónapig is kibírni, hát még annyi esztendeig!“ (ö 8). Teréz kemény ítéletéhez hozzá kell tennünk valamit: biztos, hogy ezekben a zavaros esztendőkben is erkölcsileg kifogástalan életet élt, nem volt rosszabb, mint annyi más küszködő társa. Az viszont tény, hogy állandó ellentmondásban élt önmagával, elárulta jobbik, igazi énjét. Értelme világosan látta az ellentmondás elemeit, becsületérzéke joggal tiltakozott. Látóköre beszűkült, hiányoztak életéből a távlatok, így akaratát semmi sem indította ellenlépésekre. Elveszett a mindennapi élet részleteiben, sem ezeket, sem egész életét nem tudta nagyobb összefüggésben látni. Szinte állandóan gyöngélkedett, hiányzott belőle a fizikai erő is a gyökeres újrakezdéshez. Belsőleg zilált volt, hiányzott szíve belső központja, amely összhangba tudta volna hozni lelki-szellemi képességeit. Érzelmileg kétségtelenül már érettebb volt, de nem tudott mit kezdeni belső szeretetenergiájával. Végeredményben önmaga körül forgott, nem tudott megnyílni egészen a Másik felé. önismerete sem volt tárgyilagos: rossznak tartotta magát, de ez nem alázatra, hanem szolgai félelemre késztette, és sajnos arra a következtetésre, hogy inkább nem közelít Istenhez, mintsem ilyen méltatlan állapotban. Ennek a diszharmóniának végül is robbanáshoz kellett vezetnie: 43
