Szolgálat 56. (1982)
Tanulmányok - Carlo Maria Martini: A „presbiter“
kai. Túl van mindezen: titokzatos, rejtett, de Isten felajánlja nekünk, szegénykéknek. Tehát van ez a keresztény bölcsesség, és forrása az egész életteljességnek, a lélek derűjének, a nehéz helyzetekben való ítélkezés képességének, a bátorságnak, hogy ellenséges viszonyok közt is vallásosan éljünk. Ezt a bölcsességet, amelyet Isten öröktől fogva megdicsőülésünkre szánt, és amely Tőle magától származik, Lelke nyilatkoztatta ki nekünk. Isten a Szentlélek által nyilatkoztatta ki ezeket a dolgokat. A negyedik evangélium lelki tanítása tehát nem magyarázni — mert szavakkal meg nem magyarázható —, hanem jelezni akar egy utat, hogy behatoljunk ebbe a minden aszketikus szabályon, minden gyakorlaton, minden gondolaton túl eső bölcsességbe, az érett keresztény élet szívébe, velejébe. Úgy gondolom, itt lehet elhelyezni az Újszövetségben a 4. evangélium igehirdetését. Vegyük tehát ezt a 4. evangéliumot úgy, mint a keresztény beavatás harmadik szakaszának sajátos kézikönyvét. Első szakasznak nevezhetjük a kateku- menátust; erre különösképpen alkalmas Márk evangéliuma. Másodiknak akár az Egyházban váró kötelességekről, az Isten országában való viselkedésről szóló tanítást, amire igen alkalmas Máté, — vagy a mondhatni külső tanítást, azaz hogy mi a kereszténység tényének elhelyezkedése a történelemben és a társadalomban, a világtörténetben, hogyan illeszkedik be a kultúrába és a környezetbe: erre nagyon megfelelő Lukács az Apostolok Cselekedeteinek könyvében. Ha tehát Márkot a keresztény beavatás, a „katekézis“ első, Mátét, Lukácsot és a Cselekedeteket pedig második szakaszának vesszük, akkor a harmadik szakasz lenne a belső keresztény ember misztikus kialakulása, vagyis útnak indulás az Isten titkával való átélt meghittség felé. Ez az Újszövetségben (talán) Pál és különösen János feladata, más szempontból pedig a zsidókhoz szóló levélé. Minthogy harmadik szakasz, föltételezi a megelőzőket. Nem mondhatjuk tehát: „miért nem beszél erről meg arról“, mert föltételezi, hogy mindez már ismert, már magától értetődő. Nem arról van szó, hogy ne tulajdonítana jelentőséget bizonyos dolgoknak, hanem hogy ezekről már hallottunk, most mélyebb jelentőségüket kell meglátnunk. Tehát föltételezi az előző tanításokat, és túlmegy rajtuk. Ebből a szempontból próbáljuk vezettetni magunkat János evangéliumától. Itt azonban fölmerül a kérdés, amit elmélkedésünk második pontjául jelöltem meg: Mi János igehirdetésének kiinduló pontja? János a „teleiosz“, a gnosztikus, a túláradóan gazdag, a bölcsességgel (szophia) teli keresztényhez szól, azt akarja nevelni. De kihez beszél konkréten? Mi a kiindulási pont? Semmiképpen sem lehet a már „teleiosz“, már tökéletes keresztény: annak már nem lenne szüksége oktatásra. Az ő kiindulási pontja a „presbiter“, vagyis az a személy, aki már szerzett oktatást, ismeretet, bizonyos elsődleges, sőt egy kicsit fejlettebb gyakorlatot 3 33
