Szolgálat 56. (1982)

Tanulmányok - Kereszty Rókus: Az önszeretet és a felebaráti szeretet kapcsolata

tol, szétoszthatja minden vagyonát a szegényeknek, élete minden energiáját felőrölheti szeretetszolgálatokkal, mégsem tud igazán szeretni (vö. 1Kor 13,3). Minden szeretetszolgálatát megmételyezi a felsőbbrendűség tudata. Meg van győződve arról, hogy kemény munkával lett jobb, mint a többi ember, és ezért elismerés és dicséret illeti meg. Nem képes egyenrangú testvéri kapcsolatra azokkal, akiket szolgál. Még leghősiesebb erőfeszítése is leereszkedő, önmaga nagyságát szolgáló gesztus marad. Az ilyen magatartás azonban — mint minden emberi rossz — önmagában hordozza büntetését: az emberek ahelyett, hogy dicsérnék és szeretnék, ösztönösen elfordulnak tőle, szeretetszolgálatai ellenére egyedül marad. S lelke mélyén továbbra is kínozza a gyanú, hogy minden erkölcsi erőfeszítése és jó tettei ellenére is önmaga, mint személy, értéktelen.

Egyedül Isten saját értékünket megmutató, lelkűnkben értéket teremtő sze- retete képes arra, hogy kiemeljen bennünket az önelvetés és a mások elvetésének egymást erősítő dialektikájából. Még az sem szükséges, hogy a kegyelemtől megérintett lélek fogalmilag is megértse, hogy az őt újjáteremtö szeretet az érte emberré lett és kereszthalált szenvedett Isten szeretete. Hiszen az isteni szeretet igen gyakran emberi alakban, emberi közvetítéssel éri el a lelket, pl. a szülők gyermekük iránti szeretetén, barátok, házastársak egymás iránti sze- retetén keresztül. De a szeretetet legtisztább, normatív formájában Krisztus mutatta meg nekünk. Az isteni szeretet minden más megtapasztalása a Krisztussal való találkozás valamilyen formája. Mária Magdolnát és Zakeust megrendíti Krisztus megbocsátó, sőt megtisztelő szeretete. Mária Magdolnát példának állítja Simon farizeus egész asztaltársasága elé, Zakeust pedig azzal nyeri meg, hogy vendégszeretetét kéri. Ez a személyüket fenntartás nélkül elfogadó, értékelő szeretet képessé teszi őket arra, hogy most először őszintén szembenézzenek önmagukkal. Mindketten elítélik eddigi életüket: Mária sír, Zakeus elismeri, hogy másokat megkárosított, és sokszoros kártérítést ígér (Lk 7,38; 19,8). Azért tudják a rosszat elismerni magukban, mert megérzik, hogy Jézus nem veti el őket: szeretete nemcsak fájdalmas önismeretre, de önmaguk értékére is ráébreszti őket. ők az az elvesztett pénzdarab, amelyért az asszony hajlandó a ház minden sarkát kiseperni, ők az az elveszett bárány, amely olyan fontos a jó pásztornak, hogy a kilencvenkilencet otthagyva elindul utána, s mikor megtalálta, vállán viszi vissza a nyájhoz (Lk 15,1-10). Ennek a szeretetnek a sugárzásában azt is megértik, hogy önmaguk értékét és nagyságát nem felelőtlen szeretkezéssel vagy mások kizsákmányolásával tudják megtalálni.

Ellentétben a népszerű valláslélektani tanítással, Isten megbocsátó szeretete nem azt jelenti, hogy a bűnös felfedezi: semmi oka sincs önvádra, mert amit idáig önbecsülését joggal lerontó bűnnek érzett, az valójában csak emberi tökéletlenség, amit Isten végtelen nagyvonalúsággal elnéz. Ellenkezőleg: Isten szeretetének megélése teszi először igazán világossá a lelkiismeret számára a bűnnek az embert önmagából kiforgató, lealacsonyító voltát. A tékozló fiú, mihelyt magába száll, világosan látja, hová züllött, mikor a disznók moslékéból

2

17