Szolgálat 56. (1982)

Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A személyiség kiteljesedése

Az adományok mégsem szervetlen halmazt alkotnak, összefüggnek a Krisztushoz való hasonlóság, tehát az igazi Isten-képmás jegyei, elsősorban azáltal, hogy egyik a másikat lehetővé teszi, bevezeti, fejleszti. Ez leginkább a hit szerepében mutatkozik meg. Tudjuk, hogy a Szentírás ezzel a szóval rendesen nem egy állítás igaznak tartását (a „dogmatikus hitet“) jelöli meg, hanem azt érti rajta, hogy az ember fönntartás nélkül átadja megát Istennek, és őt szabadon, teljes bizalommal és engedelmességgel, atyjának fogadja el. Ez a hit az egész krisztusi Isten-képmás alapja és gyökere (Gál 3; Róm 3,28—5,1); Ef 2,8; Krisztus a hit által lakik szívünkban (Ef 3,17), a hittitkok úgy lesznek bennünk hatékonyak, hogy hiszünk bennük (1Tesz 2,13), a jó tettek a hitből fakadnak (2Tesz 1,11).

A krisztusi jellemvonások azáltal is összefüggnek, hogy bizonyos szent rend („hierarchia“) nyilvánul meg bennük: középpontjuk és csúcspontjuk a szeretet (és tudjuk, hogy Szent Pál ennek a szónak a kiejtésekor elsősorban a felebaráti szeretetre gondol): a szeretet, a Krisztus által a Szentlélekben megvalósuló legtisztább Isten-hasonlatosság nemcsak a legtökéletesebb adomány, hanem értelmet, értéket ad a többi adománynak is (1Kor 13; Róm 13,10; Kol 3,14; Ef 3,17).

A hiten alapuló és a szeretetben gyümölcsöző krisztusi Isten-képmás az egész személyi élet minden mozzanatának egységet, struktúrát ad: aki Krisztusba öltözött, akármit mond, akármit tesz, mindent „Krisztus nevében“ tesz, és általa és vele ad hálát az Atyának, vagy dicsőíti az Atyát (Kol 3,17). Krisztussal való egységünk ugyanis abban áll, hogy bennünk lakik a Szentlélek, és részesít Krisztus Urunk istenfiúságában, úgyhogy egész életünk által Krisztus Urunk szívével tudjuk mi is atyánknak szólítani az Atyát (Gál 4,6-7; Róm 8,10-16). Mikor Krisztus tanítványa lesz valaki, nemcsak hozzátesz eddigi életformájához valami vallásos jelleget, hanem minden testi-lelki adottsága új értelmet kap, „leveti a régi embert“, „új embert ölt fel“, új teremtménnyé válik (vö. Ef 4.22-23).

Ez a szerves krisztusi, Szentlélektő! lelkezett életforma a hivő ember szemében igen nagy érték, „boldogság“: amint tudjuk, a Szentírásban ez a szó nem valami derült, elégedett hangulatot jelent, hanem az ember olyan objektív javát, amely méltó arra, hogy kimondhatatlanul örüljünk neki, és az örök életben, mikor képesek leszünk a valóság helyes becslésére, szubjektív értelemben is „boldoggá“ fogja tenni. Akármilyen jelentős egyéniség is valaki, e nélkül az istenképmás nélkül csak „kiszáradt forrás, széltől kergetett felleg“ (2Pét 2,17; Júd 4.12-13), kiválóságát az Isten mércéjével mérő apostol csak hátránynak, szemétnek tartja (Fii 3,7-11), mert nincs meg benne az a belső új egységet teremtő tökéletesség, aminek kedvéért Isten létre hívta őt. Az új életforma felvétele „megigazulás“, Istennel való „kiengesztelődés“, tehát olyan kegyelemadta változás, ami Isten előtt szentté, szeplőtelenné, feddhetetlenné teszi az embert (Kol 2,22). Szent Pál többször magasztalja ennek az Istentől ajándékozott változásnak emberfeletti jelentőségét (pl. Ef 2).

9