Szolgálat 55. (1982)
Az egyház szava - Ökumenikus összejövetel Canterburyben
javát arra használják, hogy finomítsák halálos fegyvereiket. Mikor annyi mindennek kellene örülnünk az életben, és annyi mindent kellene tennünk, hogy legyőzzük az élet ellenségeit, a bajokat és a tudatlanságot, akkor összeütközésekre pazarolják az erőt. Gondolatunk kikerülhetetlenül az Atlanti óceán déli részén kitört konfliktus és tragikus életpusztulás felé fordul, és eszünkbe jut Szentséged saját honfitársainak szenvedése is Lengyelországban. A keresztények azonban nem fogadják el kikerülhetetlennek az éhséget, bajt és háborút. A jelen pillanat nincs remény híján. De át kell alakítanunk azzal az erővel, amely egyfelől a kezdeteinkre való emlékezésből, másfelől jövőnk élénk magunk elé állításából származik. Emlékezzünk kezdeteinkre, ünnepi reménnyel nézzünk a jövőbe, szabaduljunk meg a cinizmustól és kétségbeeséstől, hogy tudjunk cselekedni a jelenben. Ez a keresztény életstílus érvényesül formáló erővel ebben az istentiszteletben. Minden keresztény istentisztelet magában foglalja ezt az elemet: az emlékezést közösségünk kezdetére, amikor Urunk e földön járt. Az évnek ebben a szakaszában különösképpen megemlékezünk a Szentlélek ajándékáról az első pünkösdkor és az apostolok elküldéséről, hogy vigyék meg Jézus Krisztus hitét a világ legvégső határaiig. Emlékünkbe idézzük a római egyház első misszionáriusi törekvéseinek egyikét, erőfeszítéseit, hogy a barbároktól elárasztott Európát visszaszerezze Krisztusnak. Tiszteletreméltó Béda angol történész szavai szerint 597-ben Szentséged nagy elődje, Gergely, isteni sugallattól ösztönözve elküldte Istennek egy Ágoston nevű szolgáját és vele több istenfélő szerzetest, hogy hirdessék Isten igéjét az angol népnek. Ágoston lett Canterbury első érseke. És örülök, hogy Gergely meg Ágoston utódai ma együtt állnak itt abban a templomban, amely az ő evangéliumi testvériségük alapján épült. Istentiszteletünk során két mozzanatban térünk vissza kezdeteinkhez, hogy megüljük őket. Megújítjuk keresztségi fogadalmunkat, amit a keresztény élet kezdetén a keresztkútnál tettünk, és együtt elmondjuk a hitvallást, közös keresztény hitünk magvának kifejezőjét, amely a szerencsétlen megoszlásunkat megelőző korban keletkezett. A hangsúly azután azon a gazdagságon lesz, ami mindkettőnkkel közös, és a keresztény egyház máris fennálló egységén, ami az embercsaládra rákényszerített minden politikai megoszlást és határt meghalad. A keresztények egyik adománya a világbéke megvalósítására az, hogy éljék azt az egységet, ami Krisztus iránti közös szeretetükben már adva van. De egységünk nem csupán a múltban rejlik, hanem a jövőben is. Közös látomás ez, amely szakít a jelen henye előítéleteivel és könnyelmű föltételezéseivel. A 20. század mártírjainak szentelt kápolnánk lesz e közös látomás ünneplésének gyújtópontja. Ebben a mi világunkban, amely magasztalja,'megtapsolja az önérdeket és kineveti az önfeláldozást, mi hisszük, hogy a vértanúk vére fogja megteremteni a szent helyeket a földön. 56
