Szolgálat 54. (1982)
Tanulmányok - Benkő Antal: Fiatalok Istenről
háborúkat átélt, illetve attól remegő embernek, aki egyszersmind érzékenyebb a személyiséget elnyomó embertelen emberi közösségek hiányai iránt. Az Ige megtestesülése is Istennek az ember iránti határtalan szeretetét hirdeti. A megkérdezett fiatalok jó része azonban mintha megrekedt volna egy fejletlenebb síkon. Kevesen jutnak el — legalábbis közlésükben — arra, hogy Istent „barátjuknak" tekintsék, akihez személyes kapcsolat fűzi őket. Vagy ahhoz, hogy „szeretetét Fiában mutatta meg, aki éppúgy szenvedett, mint néha nekünk kell." (Lány, I. o.) Mindenekelőtt saját bizonytalanságuk korlátáit érzik. Ha bajban vannak, akkor menekülnek „valakihez" (néha „valamihez“). De hogy tulajdonképpen ki is Ö, azt már nem mélyítik el. Tekintetük inkább saját magukra irányul, mint Istenre. Ez a benyomás megerősödik, amikor Istennel való kapcsolatuk indítékait vizsgáljuk. Rövid lélegzetű írásokról lévén szó, nehéz elhatárolni a különböző — értelmi, érzelmi, intuitív — síkon mozgó megokolásokat. De valószínűleg nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a felénél sem találunk kiforrottabb érvelést, ésszerűbb kifejtést. Hitük gyenge lábon áll. Szélső esetet képvisel egyik elsős lány írása: .Tavalyig minden este imádkoztam Istenhez, három kívánságomat mondtam el neki, a levegőn keresztül csókot küldtem, és vártam, hogy teljesüljenek. Azt tartottam, hogy szerencsétlenség ér, ha nem imádkozom. De egyetlen kívánságom sem teljesült, s azóta nem imádkozom. Még egy röpimát se mondok a dolgozatok előtt: egyszerűen semmit. Azt hiszem, Isten számomra egy vágyálomteljesítő volt, és én meg vagyok sértődve, mert szinte soha semmi vágyamat nem teljesíti. Nem értem, hogy egyesek anélkül, hogy valamit is csinálnának, szerencsések, míg mások gürcölnek, és semmi Jutalmuk sincs.* Jól szemlélteti ez a válasz azt is, mennyire fontos felülkerekedni a gyerekes hiten, mennyire lényeges, főleg a serdülő korban, eljutni Isten transzcendenciájáig. Valószínűleg a régebben hangoztatott „istenérvek“ nagyobb lehetőséget nyújtottak ehhez. Az „én“ oldaláról kiindulva mintha könnyebb lenne megrekedni a kifejletlen, „immanens Isten-képnél“. Elég gyakori az alábbi válaszokhoz hasonló: .Hiszek valami Felsőbben, vagyis a mi ún. Istenünkben. Szükségem van valamire, amibe belekapaszkodhatom. S Itt segít a hit Istenben. Bár nem vagyok túlságosan vallásos." (Lány, I. o.) .Számomra Isten valami nagyon fontos. Amikor nem találok kiutat, imádkozom hozzá, vagy amikor nehézségben vagyok. Véd, amikor valami nincs rendben. Életem üres lenne Isten nélkül." (Lány, V. o.) .Mit Jelent Isten a mai fiataloknak? Isten a fiataloknak a körülmények szerint mindent, illetve semmit sem jelent. Mindent, amikor szükséget szenvednek, semmit, amikor nincs bajuk. A jó kimenetelű dolgokat, amik velünk történnek, a fiatalok mint magától értetődőt veszik, és nem mint az isteni gondviselés vezetését. Nem így, amikor balul sül el valami. Ilyenkor mondják: ,Ho! van az Isten?* vagy .Elfeledkezett rólam?' vagy .Miért nem nyúl bele a dolgokba?* Segítségül hívják Istent, esetleg meg is köszönik, ha a dolog sikerült, de egyébként kételkednek a létében, vagy el is vetik." (Fiú, V. o.) . Érettebb magatartást fejez ki az a fiú, aki megjegyzi, hogy tudatában van: „Istent az öröm pillanataiban is keresnem kell.“ Ugyancsak érettebb kép tűnik fel azoknál, akik kifejezetten említik a „kinyilatkoztatás Istenét“. Vagyis akiknek 38
