Szolgálat 54. (1982)
Tanulmányok - Albert Görres: Emberkép - Isten-kép
A vallásokban az ember megértette, hogy nem érheti be az élethez szükségessel és a kellemessel, hogy nem elégedhetik meg, nem szabad megelégednie a világ fényeivel. Bennük értette meg többnyire azt is, hogy ő maga nem Isten, — bár senki sem akadályozhatja meg sem az egyes embert, sem egész népeket, hogy ebből a babonából, minden tévedések legabszurdabb tévedéséből vallást csináljanak. A kereszténységnek sok idejébe került arra a belátásra eljutnia, hogy a pogány vallások, mint minden emberi, tartalmaznak ugyan szerencsétlen, téves, rossz és romlásba döntő elemeket is, de ez a vallásnak csak egyik oldala. A hit és a teológia fáradságos önmagyarázó folyamata során századunk kereszténysége megértette: az összes vallásokban nem csupán az emberi gondolkodás és képzelődés, eszmélődés és igyekezet törékenysége csapódik le, hanem az ember mély magára eszmélése is, amint fölfedezi végességét, s éppen ezért kilép belőle az isteni végtelenség felé. Az ember önmagára eszmél, megérzi gyengeségét, Istentől való távolságát, és a mélységből vágyva nyúl az üdvösség isteni elhozója felé. A szellemi látásnak ezen a „clair-obscur“ módján ismeri meg a vallás az embert; nem képes tantételeket formulázni róla, sem igazságot és tévedést világosan megkülönböztetni, de azért nem süllyed el egészen Isten meg nem ismerésének mit sem sejtő sötétjébe sem. A nyugati ember évezredek során megtanulta, hogy a megfontolás, megkülönböztetés, elhatárolás, megmagyarázás létfontosságú dolgok, hozzátartoznak az emberi szellemhez. Ezért sokszor kínosan érinti az ázsiaiak sajátos ellenállása a gondolkodásnak, a fogalmi racionalitásnak a lényeges kérdések terén. Emberméltóság alattinak találja, ha például a hinduk gyakran és szívesen állítják, hogy minden vallás tartalma ugyanaz. A legmélyebb szellemi különbségek ugyanazon szintre hozása nekünk nehezen elviselhető. A keresztény számára az is lehetetlen, hogy azzal lépjen Jézus Krisztus élete és halála elé: nem olyan fontos, hogy ez az ember élt, tanított, meghalt, még hozzá énértem. De azt hiszem, még semmiképpen sem esünk a mindenáron való nivellálás áldozatául, ha a vallások közös elemét igen fontosnak és békéltető erejűnek tartjuk. Ti. azt a belátást, annak évmilliókat átfogó emlékezetét, hogy van az ember számára valami, minden fénynél fontosabb, amit figyelembe kell vennie, tisztelnie, sőt imádnia. Aki például Báli szigetén átéli az emberek ragyogó vidámságát és barátságosságát, amint naphosszat tartó menetelésben áldozati adományukat a szent hegyre, a főtemplomba viszik, az aligha fogja készpénznek venni vallásuk, hitük és babonáik apró részleteit. Azt is aligha vonja kétségbe, hogy ezek és a föld legtöbb ilyen vallása talán még fiatalabb olvasóim életében ki fognak halni. De nehezen kételkedhetik abban, hogy most, amikor még megvannak, valódi „memoria Dei“-t, Istenre való emlékezést képviselnek, az isteni valóság, az isteni titok észrevételét. A vallások közvetítette emberismeret abban áll, hogy a lehető legfontosabb dologra emlékeztetik őt. Intik, tiogy keresse az istenit, reméljen benne, és ne tágítson tőle. Az ember önmagában rés, szakadék, csak a végtelen, az örök tudja betölteni. 26
