Szolgálat 54. (1982)
Tanulmányok - Albert Görres: Emberkép - Isten-kép
az istenségnek kell tennie érte valamit, vagy neki kell valamit tennie Istenért, legtöbbször mind a kettőre szükség van. A vallás egyben mindig egy üdvösségre vezető út leírása, rámutatva az üdvösség hozójára vagy valami üdvösséghozó hatalomra. A vallás reménység. Ö hozza be az életbe a hiányzót, a legfontosabbat: az üdvösséget, vele éri el az ember a nélküle elérhetetlen középpontot. A vallásnak a világban és a történelemben tapasztalt sokféle megjelenése — sok más, nehezen magyarázható elemen kívül — állandóan tartalmazza ezt az egyszerű magot is. Az ember olyan lény, akit az isteni veszélyeztet és ugyanakkor szüksége van rá, mindenképpen köze van hozzá. Minden vallás mintha úgy szemlélné az embert, mint aki magától se nem tudja, se ki nem találhatja, hogyan érje el a boldogságot és az üdvösséget, s hogyan érintkezzék az istenséggel. Sőt még ha tudná is, hiányoznék az ereje hozzá; vagy még ha meg is volna az ereje, túlságosan fonák helyzetben van ahhoz, hogy éljen vele. A vallás úgy tekinti az embert, mint aki semmiképpen sem „okay“, mert egy fontos szempontból hiányzik belőle valami, mert tudatlan, gyenge, nem jó. A vallások emlékeztetnek az ember egy értékes belső lehetőségére: imádás, dicséret, köszönet és dicsőítés. Ez a legértékesebb és egyben a leginkább feledésbe ment lehetőség. Kíséreljük meg néhány tételben az összefoglalást: 1) Az ember nevű talánynak csak egyetlen megoldása van. A felelet, a talány megoldása az isteni; az isteniben való részesedés az élet értelme. Az Istennel való barátság az egy szükséges. 2) Az ember üres edény, értelme az, hogy teletöltsék. Az isteni az üdvözítő, boldogító, betöltő. Az ember mindenestül rá van utalva. Ezzel a részesedéssel áll vagy bukik. 3) Az ember olyan, hogy oka van félni az istenitől. Lobogó láng az, ami elemésztheti. Létezik az Isten „haragja“, amit az ember bűne és méltatlansága vált ki, de lehet, hogy magában az istenségben meglevő rosszra is visszavezethető. Az ember nem tudja, milyen kalandba fogott vele. Semmiképpen sem olyan teremtmény, hogy joga lehetne Isten elismerésére, tetszésére, kegyére. És mégis, minden semmisége mellett is olyan magas az ember méltósága, hogy az istenség érdeklődik iránta és magatartása iránt. Ima, áldozat, a szív vágya talán nem mindig talál meghallgatásra, de mégis elérik Istent, meghallja őket. Az ember eszmélődése és igyekezete arra is irányulhat, hogy elforduljon Istentől, eltávolodjék tőle. A világ folyása a maga egészében kikapcsolódhat középpontjából, Istenből. De azért az embert valamiképpen mégis csak meg lehet menteni; akár úgy, hogy ő maga visszafordul ebből a távolodó mozgásból, akár úgy, hogy az isteni kegyelem utoléri és megragadja. Úgy tetszik, egyetlen gyökerestül pesszimista vallás sincsen, amely a történelem egészét depressziósán szerencsétlenségek reménytelen láncolatának látná. És ez a világ valóságos viszonyait tekintve igazán csodálatos. 24
