Szolgálat 53. (1982)

Tanulmányok - Belon Gellért: A felnőtt ember imája

Ebből a felfogásból fakad a szenteknek az a szokása, hogy imaformulákat készítettek, amikbe belesűrítették szellemi szárnyalásuk legjavát, és imádkozásra ajánlották másoknak is, akik azok tartalmának csak kis hányadát értették meg. De ezzel is követték Jézus példáját, aki a Miatyánkra akkor tanította meg híveit, amikor még sejtelmük sem volt az egyes kérésekben benne rejlő lelki tartalmak magasztosságáról. Jézus érdemesnek tartotta a szóbeli imára fogni híveit, hiszen „jól tudta, mi van az emberben“ (Jn 2,24). A sokféle gonddal szétszakított figyelmű ember nem tud a szellemi imádság magas szintjén megmaradni, de a szóval megemlített titok valahogy jelenlévővé válik, s az elröppenő szó, mint a vékony biztosítéksodrony az áramforrással, kapcsolatba hozza a lelket a kegyelmi tartalmakkal, és azok ki tudják fejteni hatásukat. Olyanformán, ahogy a Bibliában olvassuk: „Az Isten szava ... eleven, átható, és minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és a szellem, az íz és velő gyökeréig, megítéli az ember gondolatait és érzéseit" (Zsid 4,12).

Ezért nem elvetendő a rózsafüzér imádsága sem, sőt — mint Szentatyánk teszi — ajánlandó, mert legfőbb titkainkat idézzük, és hamar túlszaladni akaró gondolatainkat tíz üdvözlégyig megkötjük a szavak kényszerével, hogy a titok közelében maradjanak. (Persze ha a rózsafüzért mint imamennyiséget fogjuk fel, és azt halmozzuk, az az ima szellemével ellenkezik.)

Vessük hát fel végül a kérdést, hogy van-e fölnőtt imádáság egyáltalán, és milyen legyen az, Ha a fölnőtt kor mentalitásán a tudatosulást és felelősség- vállalást értjük, akkor nem kerülhetjük el azt a magatartást, amit az európai gondolkodás bölcsőjét jelentő görög filozófia sürgetett: ananké szténáj. A gondolkodás ott kezdődik, amikor megállni kényszerülünk a dolgok előtt. Az ima nyelvére lefordítva ez körülbelül azt jelenti, amit Nagy szent Teréz a belső imának mond és sürget. Akkor kezdődik el a fölnőtt ima, amikor a külsőségekhez és formalizmushoz kötött ember észreveszi a világon végigvonuló kegyelmi adottságokat és belekapcsolódik. Jelenlétüket megsejti, erősugárzásukat fölfogja, és lelkének hajtóerőivé teszi.

Hogy ne maradjunk a nehéz fogalmazásnál, próbáljuk ezt gyakorlatian szavakba önteni: Ha alapelvként elfogadom Jézus evangéliumi mondását, hogy Isten a hajunk szálát is számon tartja (Mt 10,30), és ezt abban a helyzetben, amiben éppen vagyok, jelenvalóvá, vagyis élővé teszem, örömmel veszem tudomásul, ebből a tudomásulvételből erőt meritek, és valami szelíd nyugalom száll meg életem gondjait illetően, idegességem elszáll és humorba oldódik, — körülbelül ez lehet a fölnőtt ember imaállapota.

Ez a tudatosítás. Bár a tudatosítás maga nem a legjobb sző erre, mert ez csak egyoldalú lelki tevékenységnek, az értelemnek a műve; viszont az imában az egész embernek jelenlévővé, kapcsolódóvá kell válnia. A tudatosítás föllobbantja az isteni jelenlét valóságát, és megteremti azt a hidat, amin keresztül Isten világa a lélekbe árad, és az ember világa Istenbe merül.

6