Szolgálat 53. (1982)

Az egyház szava - A Szentatya levele a magyarokhoz Szent Erzsébetről

„A magas Wartburg vára alatt volt egy nagy ház, amelyben igen sok beteget helyezett el. Vigasztalva őket a türelemről és a lélek üdvösségéről beszélt nekik; mindegyiknek teljesítette kívánságát italban és ételben. Még ékszereit is eladta élelmezésükre. Ugyanebben a házban sok szegény gyermek volt, akikről mindenben gondoskodott. Oly nyájas és szeretetreméltó volt irántuk, hogy mindnyájan anyjuknak nevezték, és amikor a házba lépett, hozzáfutottak és körbefogták. Még különösebb módon dédelgette az ótvarosokat, a betegeket, a gyöngéket, az elhanyagoltabbakat és a nyomorékokat; ölébe ültette őket, és fejüket simogatta“ (De dictis quattuor ancillarum cap. II. 771s.).

Kifogyhatatlan örömének és odaadó szolgálatának titkát egyszer maga fedte fel szolgálóinak: „Milyen jó dolgunk is van, hogy az Urat fürdethetjük, és neki megágyazhatunk!“ Nem félt a leprásoktól sem, és akárcsak példaképe, Assziszi Szent Ferenc, ő is kitüntetésnek tartotta, hogy gondozhatta őket. Erzsébet és férje a lélek szemével Krisztust látta meg minden betegben.

Szent Erzsébet nyitott szemmel tekintett a társadalmi igazságtalanságok által okozott sebekre. Éhínség idején habozás nélkül kinyitotta az őrgróf magtárait, élelmezte a messze földről hozzá özönlő szegényeket, ugyanakkor munkát is adott a kezükbe. Átlépve a kor társadalmi korlátáit, maga is dolgozott, közben nevelte gyermekeit, és teljesítette állapotbeli kötelezettségeit. Az öröm soha nem hunyt ki szívéből, az evangéliumi örvendező adakozó volt. „Amink csak van, azt örömmel és szívesen kell adnunk.“

De látnunk kell a bibliai erős asszonyt is, akit a szenvedés nem összetör, hanem a húsvéti misztérium részesévé tesz. Az ismét gyermeket váró Erzsébetnek emberfeletti küzdelmet kellett vívnia, hogy férjét, a kereszteslovagot, elengedje a Szentföldre. A két szerető hitves a közös imában kért és talált erőt Isten akarata elfogadásához, örök hitvesi egységük jeleként születendő gyermeküket közös akarattal felajánlották Isten szolgálatára. A három gyermekes, alig húsz éves fiatal anya néhány hét leforgása alatt elveszítette hűséges hitvesét, rokonai megfosztották anyagi javai használatától. Amikor Erzsébet látta, hogy Wartburgban nem élhet lelkiismerete szerint, szabad elhatározással távozott onnan, Istenre bízva gyermekei és a maga jövőjét. Eddig is Krisztust akarta követni, aki „szolgai alakot fölvéve szeretetből kiüresítette magát, és engedelmes lett a kereszthalálig“ (Fii 2,7-8); most a kegyelem fényében meglátta, hogy számára is elkövetkezett a „kenózis“ áldott pillanata. Nincstelenségében, mindenkitől eltaszítva, teljes létbizonytalanságban ezért hangzott fel ajkán az ujjongó Te Deum.

„Megfosztva minden ideigvalótól, sokféle testi vezeklésben követte Krisztust; nem távolról szemlélve más asszonyokkal, hanem a gyötrelmek kardja közelről járta át a lelkét“ (De dictis ... Prol. 80-84.)

Miután bölcs szívóssággal biztosította gyermekei jövőjét, felöltve Szent Ferenc követőinek egyszerű szürke köntösét, nagypénteken ünnepélyesen lemondott akaratáról, és mint német földön az első ferences harmadrendi, egészen az imának és a szeretetszolgálatnak élt. özönlöttek hozzá a betegek, kétségbe67