Szolgálat 53. (1982)
Tanulmányok - Sárosi Judit: Halfmanné
szaka azt álmodta: Mária ott ül az ágya szélén, sír és kenyeret kér. Háromszor ismétlődött meg ez, és nem tehetett másként, mint hogy idehozzon egy nagy kenyeret. A három nő sírva dicséri az Istent. Jancsi kommentárja délben: „Mama, a jó Isten mégis csak jó.“ További megpróbáltatások következnek. Két könnyebb, majd egy súlyos szélütés, utóbbi férjének egy újabb életveszélyes fenyegetése után. Féloldalára megbénul, nem tud beszélni. Egy nővérek vezette otthonba kerül. Húsvétkor visszanyeri beszélőképességét. Az ágyat lassan fölcseréli a tolószékkel. Kifejezi óhaját, hogy a betegzarándoklattal Lourdes-ba szeretne menni. „Legföljebb Párizsig ér el, azon túl halott!“ — fenyegeti az orvos. „Nem tesz semmit, a vonathoz betegkocsin kívül halottszállító kocsit is lehet csatolni“ — viszonozza Mária nyugodtan. Hiszen ő nem gyógyulást akar kérni a Szűzanyától, csak a járóképességet, hogy mindennapi munkáját el tudja végezni, és főleg — a betegágyban tett ígéretéhez híven — hálát adni visszakapott beszélőképességéért és minden pártfogásáért. Az utat természetesen Isten akaratától tette függővé, aminek egy csomó nehézség elhárulásában kellett megmutatkoznia: férje és az orvos egyezzék bele, jöjjön össze a szükséges pénz... Mindez megtörtént. Sőt a nővérek, akik kezdtek felfigyelni különös betegükre, vérmes reményeket fűztek ehhez a zarándoklathoz. A főnöknő még külön lelkére kötötte egy nagy szándékát. Mekkora volt a csodavárók csalódása, amikor zarándokuk nyolc nap múlva nyugodtan és boldogan, sok lelki élménnyel gazdagodva, de éppen olyan betegen tért vissza, — sőt az elutazása előtti napon olyan súlyos szívrohamot kapott, hogy már-már halálával számoltak! Ráadásul a főnöknő szándéka sem teljesült. „Jámbor“ személyek igen kellemetlenek tudnak lenni ilyen esetekben, s Máriának éppen elég tűrni valót adtak. A főnöknő azzal vádolta, hogy megfeledkezett a szándékáról. Mária egyszerűen megkérdezte: mióta imádkozik erre a szándékra? „Huszonöt éve!“ — „Hát ha ön huszonöt éve imádkozik ezért, és még nem nyert meghallgatást, hogy sikerüljön nekem néhány nap alatt? Akkor hát tovább kell imádkoznunk!“ December 8-án, a tolószékben hallgatott szentmisén, átváltozáskor a beteg visszanyeri járóképességét (amit előre jelez egy kis cédulán lelkivezetőjének). Ugyanezen a cédulán ez áll: „A fájdalmak megmaradnak. Keresztutam megkezdődik. Az Úr erejében halálomig járhatom.“ — Még háromszor járta meg Lour- des-ot, utoljára 1972-ben, egy évvel halála előtt. A hosszú, fáradságos út végén már szinte csak a szeme élt, de abban nyugalom, környezete iránti figyelem, megértés, sőt humor tükröződött. 1969 októberében kellemetlen operáción esik át: a hólyagkijáratnál képződött fájdalmas hipertrófiát távolítják el. Estére hazaviszik a lányához, mert a kórházban nincs üres ágy. Ott az a hír várja, hogy ferences szerzetesnő húga Bottropban kétoldali tüdőgyulladást kapott, menthetetlen, és őt szeretné látni. Halfmanné minden tiltakozás ellenére azonnal kész az útra. Autón viszi el egy ismerőse. A betegágynál, saját elbeszélése szerint, a következő jelenet játszódik le: ..Odamegyek, megveregetem az arcát, és azt mondom: Hé, te öreg szatyor, 59
