Szolgálat 53. (1982)

Tanulmányok - Kereszty Rókus: A középkorú ember válsága

ereje hervadóban. Ehhez kapcsolódhat még az a keserű meggyőződés, hogy férje és gyerekei egész életükben csak kihasználták: férje nőiességét, férje és gyermekei mindennapos „rabszolga-munkáját“ a háztartásban. Most pedig, amikor legjobban szüksége lenne gyengéd, biztató szeretetükre, lenézik, mint az elhasznált rongyot, eldobják, mint a kifacsart citromot.

Ha ilyenkor feltűnik egy új férfi, aki meglátja benne a nőt, könnyen megtörténhet, hogy a feleség pánikszerűen beleszeret. Miért szalasztaná el ezt az utolsó alkalmat, gondolja. Annyi hosszú év gürcölése után elvégre neki is joga van egy kis boldogságra.

A válság azokat sem kíméli meg, akik lelkiéletet élnek. Évtizedekig küzdött valaki, hogy valóban lelki emberré váljék, kiirtsa hibáit és növekedjék a szere- tetben? Most, „mikor nőnek az árnyak és szaporodnak az esték“, mikor már alig maradt ideje a változásra, kénytelen beismerni, hogy nem vált szentté. Lényegében ugyanazokkal a hibákkal küszködik, mint fiatal korában, csak más álarc alatt jelentkeznek. Egyre jobban érzi bűnei súlyát és talán még inkább a lelki megrekedés reménytelenségét. Kihalt belőle a fiatalkori istenszerelem mámora, és maradt a szürke kötelességteljesítés. (Boldogok azok a kevesek, akik valóban szentté váltak. De azok is krízisen fognak átmenni, csak más formában, mint az átlagkeresztények.)

Könnyű volt a válság alapvető tüneteit felvázolni; sokkal nehezebb összefoglalni, mi is a teendő ilyen veszélyes helyzetben. Olyan könnyű elveszteni a fejünket, engedni a pánikérzésnek és versenyfutásba kezdeni a halállal a boldogság szivárványíve után! Azt hiszem, minden azon fordul meg, hogy el tud- juk-e fogadni közeledő halálunkat. A halál nemcsak büntetés, de egyben a leg- drasztikusabb orvosság is a bűnös ember számára: képes kijózanítani a lelket és visszahozni a fantázia világából a valóságba. Amig az ember fiatal, úgy érzi (ha elméletben tudja is, mekkora balgaság), „sose halunk meg". Úgy él, mintha halhatatlan volna; örökre be akar rendezkedni ezen a földön. Az ilyen állandó hazugságban élő léleknek (s ki nem él közülünk bizonyos mértékig ilyen egzisztenciális önámításban?) a közeledő halál Isten elektrosokkos terápiája arra, hogy ráébredjen saját igazi valóságára: hogy nem isten, hanem teremtmény, nem örökkévaló, hanem arasznyi lét, mely minden pillanatban függ az örök Létteljességtől.

A halál nemcsak kijózanító orvosság, hanem kihívás is a bizalomra: „Tudsz-e igazán Istenben bízni, amikor megtapasztalod lassú, de biztos elmúlásodat? Hiszel-e abban, hogy Isten hatalmasabb a mindent elnyeléssel fenyegető halálnál? Hiszel-e az örök életben, amikor minden tapasztalati bizonyosság amellett szól, hogy felbomlasz, szétesel, végképpen megsemmisülsz?“ Ilyen értelemben a közeledő halál megtapasztalása a kegyelem órája lehet számunkra. S ha élek az orvossággal, ha elfogadom a bizalomra való kihívást, akkor lelkiéletem kimozdul a tespedésből és ismét lendületbe jön. Fellélegzünk. Felengednek a különböző nyomások, mert már nem féltjük olyan kétségbeesetten

14