Szolgálat 53. (1982)

Halottaink - Molnár István (Galamb Imre)

sikerülne megőrizni addig a bizonyos óráig!" — Tudjuk, hogy ez az óra 1981. márc. 27-én következett be.

Hiszem, hogy megadatott neki.

Mélységes Isten-hite mellett meg kell említenem nagy-nagy Mária-tiszteletét. Biztosan tudom róla, hogy (hacsak fizikai akadálya nem volt) mindennap ©(imádkozta mind a három szentolvasót. Azt hiszem, ez még paptastvérek között is ritkaság! Többször is meglátogattam, s ilyenkor mindig megkértem: menjünk át a templomba és orgonádon, énekeljen Mária-énekeket. Meg is ‘ette örömmel. Odaült az orgonához, szemét behunyta, fejét egy kissé felemelte, és gyönyörű, gazdagon zengő tenorján elkezdte az éneket. Őszintén mondom, a meghatottságtól mindig könnyeztem. Komoly hite, Mária-tisztelete híveire is nagy hatással volt.

önként következett ezekből humanizmusa, emberszeretete is. Mert lehet-e Istent szeretni, az embereket pedig — akikkel Jézus azonosította magát — megvetni? Boldog volt, ha valakin segíthetett.

De nem volna teljes róla alkotott képünk, ha nem emlékeznénk meg tudomány- szomjáról, tudásáról, szellemének gazdagságáról, példaadásáról. Kincsesbányái e téren Szt. Ágoston, Szt, Ambrus s talán Nazianzi Szt. Gergely latin nyelvű könyvel voltak. No meg a Szentírás és a breviárium. Kedves munkája volt a himnuszok fordítása. Akárhányszor meglátogattam, mindig a szentatyák könyvei előtt ülve találtam. Ha evilági dolgokról próbáltam beszélni, legyintet* egyet: ez semmi — mondta —, a lényeg az, ami ezekben a könyvekben van, s máris idézte az egyházatyákat. Darabos modorával, rövid, sajátosan szaggatott beszédével csak úgy szórja a szent könyvek súlyos igazságait. Mint valami tüzes nyilak, úgy röpködtek szavai. Némelyik engem is úgy szíven talált, hogy hegekig nem tudtam szabadulni a gondolattól. Kár, hogy ez a gazdag szellem kiaknázatlanul távozott e földi életből! Talán a hívei merítettek belőle legtöbbet a prédikációkon keresztül?

Az idő és a betegségek természetesen az ő egészségét sem kímélték, de lelkipásztori munkáját mindig hűségesen elvégezte még betegen is.

Egy alkalommal — nála lévén — betegsége felöl érdeklődtem. Ingerülten legyintett, mintha azt mondaná: nem ez a fontos, hanem amit a szentatyák mondanak, s máris benne voltunk a lelkiekben.

Magánéletében csendes, szűkszavú, jó barát volt, a közéletben, társaságban vidám, örülni tudó paptestvér.

Koporsójából, sírjából mintha arra kérte volna híveit és bennünket, amit az Apostol mondott keresztényeinek, és írásban is meghagyott: „Legyetek az én követőim, mint én Krisztusé.“

Hiszem, hogy rajta is teljesedésbe mentek a Szentírás szavai: akik másokat hitre, igazságra, Isten üzenetére tanítottak, azoknak neve ragyogni fog a mennyekben, mint az égen a csillagok! Hiszem, hogy amiben hitt, már látja, amit remélt, már birtokolja, s szeretete egybeolvadt azzal a Szeretettel, amelyből 69 évvel halála előtt kipattant.

Nagy József ny. esperesplébános

MOLNÁR ISTVÁN püspöki tanácsos, ny. plébános (1911—1981)

Megboldogult oltártestvérünket kispap kora óta ismerem. Sárosdon született jó, vallásos családból. Éretaségi után a fehérvári szemináriumba kérte felvételét. Itt szentelték pappá 1935-ben. Legelső kápláni állomása Csákvárott volt. 36 évvel ezelőtt tanította itt hittanra azt a kislányt, aki később szerzetesnővér lett, s most a nyugdíjas papok fehérvári otthonában teljesít szolgálatoh Molnár atya is itt töltötte élete utolsó éveit, betegen, megrokkanva. Egykori tanítványa takarította szobáját, és gyámolította

103