Szolgálat 52. (1981)

Tanulmányok - Sántha Máté: Hernández doktor, a felelősség embere

Óráit szívesen látogatták hallgatóin kívül mások is. Élénk, de komoly és kiegyensúlyozott előadó volt. Nagy gondot fordított a szemléltetésre, ügyes keze színes krétával rajzolta a táblára a sejttani és egyéb ábrákat. Követelményeiben szigorú volt, akiben nem látta az igazi orvosi hivatást, azt nem engedte tovább. Tanítása a legnagyobb mértékben gyakorlati jellegű volt, a laboratóriumi munkában az öntevékenységet segítette elő. Nemcsak az emberi testet ismertette meg tanítványaival, amit majd kezelniök kell, hanem lelkűkre kötötte, hogy a beteg iránt soha ne legyenek tiszteletlenek, „mert minden személynek lelke és teremtő szelleme van.“ Ezt a tiszteletet tanúsította ő is tanítványai iránt, és ha úgy érezte, hogy megsértette valamelyiküket, az óra végén bocsánatot kért tőle. Gyakran beszélgetett velük óra után. Látták, hogy minden előadása előtt betért a közeli templomba két—három perces bensőséges imádságra. Nehéz helyzetben bizalommal fordultak hozzá megértő jótanácsért.

Tudományos tevékenységéről csak néhány adatot: Ö hozta be a mikroszkóp használatát; megismertette Virchow sejtelméletét; először tanulmányozta az embriológiai folyamatokat; elsőnek végzett élveboncolást; különféle betegségeket tanulmányozott; megalapította a Higiéniai Bizottságot, a jelenlegi egészségügyi minisztérium csíráját; könyveket, tanulmányokat tett közzé stb.

Egyetemi munkája mellett az orvosit sem hagyta abba. Ingyen rendelt, és előszeretettel látogatta a szegénynegyedeket. Úgy fogadták ott, mint isten küldöttét. „Orvosságokat adott a testünknek — mondta egy öreg anyóka —, de elért a lelkűnkhöz is. Nem azok közül az orvosok közül való volt, akik ránéznek az emberre, és szárazon azt mondják, vegyen be ezt vagy azt, vagy őrizze az ágyat ennyi napig. Ö barátunk volt, és a mosolya arra hívott, hogy éljünk és gyógyuljunk meg.“ Ha látta, hogy betege menthetetlen, gyöngéden előkészítette a halálra, ami az ő szemében az örökkévalóságot jelentette, úgyhogy az illető békében halt meg. Egy ízben sürgősen hívták a kormányzó súlyosan beteg testvéréhez, éppen amikor a szegényeknek tartott rendelést. Nehezen állt kötélnek, de végül is elnézést kért betegeitől azzal, hogy hamarosan visszatér. Valóban sietett vissza, s mintha mi sem történt volna, folytatta munkáját.

Elmélyedő lelkét mindig nagyon vonzotta a filozófia. Ez különben szerinte a venezuelai ember egyik jellemvonása. 1912-ben ki is adott egy könyvet „A filozófia elemei“ címmel; még abban az évben második kiadást is ért. Szolgálatot akart vele tenni honfitársainak, mert „a modern idők azt a sajátos jelenséget mutatják köztünk, hogy az egész nemzetben mutatkozó anyagi kibontakozást nem kíséri ennek megfelelő értelmi mozgás.“ Pszichológiát, metafizikát és filozófiatörténetet tartalmaz. Domonkosrendi kritikusa szerint Hernández „nem merev skolasztikus; de az írás katolikus, szépen megírva, és egyetlen tétele sem támadja a dogmát.“ Megvallja könyvében, hogy filozófiai elvei nélkül az élet lehetetlenné vált volna számára, de ezekkel megerősítve békésen élt és él továbbra is. „Ha azonban valaki úgy gondolja, hogy<ezt a biztonságot, ezt a belső békét, amit mindenek ellenére élvezek, a filozófiánál is inkább a szent vallásnak köszönhetem, amelyet szüleimtől kaptam, amelyben élek, s édes

46