Szolgálat 52. (1981)
Tanulmányok - Sántha Máté: Hernández doktor, a felelősség embere
amit elébe adnak. Az igazságot keresi. Betegsége alatt őszinte barátságot kötött Juan Bautista Castro akkori kápolnaigazgatóval, a későbbi caracasi érsekkel. Vele beszélte meg hitbeli és lelki problémáit. Záróvizsgáit 1888. jún. 19-én és 29-én teszi le (egyik tétele éppen a tífusz, amely a szerzők szerint „igen kivételesen“ fordul elő Caracasban, ő azonban tapasztalatból beszélhetett róla), s ugyanaznap, Péter-Pál ünnepén megkapja az orvosdoktori fokozatot. A jogászprofesszor Dominici lakásán ünnepük meg ezt, második otthonában. Az újdonsült orvos hazatér szülőföldjére, és a környéket járja, keresve a települést, ahol érdemes lenne megkezdenie a munkát. Tapasztalatai lehangolok; hosszú levelekben számol be róluk testvéri jóbarátjának. „Egész környezetemet igen feketén látom, részben mert valóban ilyen ..„Nagyon nehéz gyógyítani az itteni népet, mert begyökerezett előítéletekkel és nevetséges szokásokkal kell megküzdeni; hisznek a szemmelverésben, a fekete tyúkokban és tehenekben, a titokzatos szavak kíséretében kotyvasztott orvosságokban, egyszóval sohasem képzeltem volna, hogy ilyen elmaradottak vagyunk ezen a vidéken ..." A kuruzslók vagy legjobb esetben patikusok, akik a betegeket kezelik, igen barátságtalanul fogadják. Szülőfalujában nem akar letelepedni, hogy ne apjának csináljon konkurrenciát. Amellett mélyen átéli a kezdő orvos lelkiisme- retbeli válságát. Mert könnyű diagnosztizálni az egyetemen, ahol a felelősség súlya a vezető tanáron van. „De miután az ember bekerül a felelős gyakorlatba, az, ami azelőtt kellemes völgyeken átvezető sima út volt — mint te mondanád —, sziklákkal borított, meredélyekben bővelkedő hegységgé változik. ... Amiben gyöngének hittem magam, arról kiderült, hogy nem is vagyok olyan gyönge, viszont hiányosságokat fedeztem föl olyan dolgokban, amelyekben mesternek gondoltam magamat. De még ma sem mondhatom neked, hogy már ismerem magam, mert minden nap új meglepetések érnek.“ Okt. 16-án írja: „Három vagy négy napja az a fájdalom ért, hogy elvesztettem egy nőbetegemet. Annál élén- kebb volt a fájdalom, mert ez az első beteg, akit a temetőbe kell indítanom.“ Ami szemmelláthatólag legjobban bántja: „Ezeken a helyeken nagyon nehezen tudok tanulni valamit, hála, hogy el nem felejtettem azt a keveset, amit annyi munkával megszereztem ... Egyvalami tölt el szomorúsággal, drága barátom: ha arra gondolok, hogy mindig olyan tudatlannak maradok, mint most.“ Körútjainak kevés örvendetes tapasztalata közé tartozik Curacao kórháza. Nemcsak a berendezést csodálja meg, hanem a nővérek áldozatos munkáját is. „Az apácák olyan hősiességgel csinálnak mindent, amit csak a katolicizmus tud megadni.“ Állandóan érdeklődik az egyetem ügyei iránt, tele van vággyal, hogy visszatérhessen a neki sokkal megfelelőbb környezetbe. Mindamellett kedves humorát sem veszíti el. Például: „Egyideje nem borotválkoztam: képzeld el, milyen tiszteletreméltó most arcom, szakállal borítva, amely mindennap néhány millimétert nő. Mindez nagyon tetszik nekem, mert szórakoztat, hogy olyan rémítőnek látom magam.“ Az is megtörténik, hogy valahol egy bálon egész éjjel táncol, utána négy órakor nyeregbe ül, és tovább lovagol... 44
