Szolgálat 51. (1981)

Tanulmányok - Szilas László: Egyháztörténelmi meggondolások

2. Vatikáni Zsinat után a liturgikus reformban belekerült ez az ünnep igazi teológiai helyébe, az Úrnapjába. Ennek mai hivatalos neve: „A mi Urunk Jézus Krisztus testének és vérének ünnepe.“

A 2. Vatikáni Zsinat atyái bizonyára ezekre a hagyományokra gondoltak, amikor különböző határozataikban kifejezetten utaltak arra, hogy a reformrendelkezések tartsák mindig szem előtt a történelmet. Főleg a teológusokat figyelmeztetik, hogy kutatásaikban vegyék figyelembe az egyháztörténelem tanítását is. A papok képzéséről szóló dekrétumban szerepel az előírás, hogy az általános egyháztörténelmet tanítani kell (c. V., art. 16). Erről nem szabad lemondani és az egyháztörténelmet a teológia részletágaira felosztani. Nem lehet olyan szűk keretbe beleszorítani, mintha feladata csak az lenne, hogy az egyházat a történelméből vett támadások ellen megvédje. Az egyháztörténelem oktatásának célja, hogy átfogó képet adjon, amelybe a teológiai tudomány egyes ágait szervesen be lehessen építeni, s amelyből azok igazán érthetővé válhassanak. A teológia irányai csak ágai az egy fának, amelyet legjobban az egyháztörténelem tud bemutatni. Az egyháztörténészeknek ennek a feladatnak tudatában kell végezniük munkájukat, s nem szabad az elengedhetetlen részletek kutatásában az egészet teljesen szem elől veszíteniük.

Érdekes, hogy éppen most június végén tartottak Rómában egy három napos nemzetközi egyháztörténelmi szimpoziont, 11 ország részvételével, amelyen az egyháztörténet és a teológia alapvető viszonyát, valamint az előbbinek módszertani kérdéseit tárgyalták. A két fő előadó a münsteri lserloh és a luzerni Conzemius professzor volt.

Ez manapság annál fontosabb, mert a történelmi öntudat a mai társadalomban, de az egyházban is mindig jobban gyengül. Veszélyes fejlődés ez, amely az utolsó húsz-harminc évben eléggé nyilvánvalóvá lett. Első jelei ennek a fejlődésnek, hogy a történelmi ismeretek, a történelmi képzés mindig hiányosabbá válnak. Akadnak egyes országokban már olyan törekvések is, amelyek a történelem tanítását a középiskolák tanmenetéből teljesen ki akarják törölni. Szerintük ez a mai társadalomnak semmit sem használ, sőt leginkább csak ártalmára van. Helyére a társadalomtudományt szeretnék tenni. A történelmi ismeretek hiányossága azután oda vezet, hogy az általános szóhasználatban egyes fontos fogalmakat teljesen új, történelmietlen tartalommal töltenek meg. K. Repgen hozott erre a fejlődésre a nyelvtörténelemből egy érdekes példát (Seminarium 13 [1973] 61—62. o.). A „konzervatív" szó használatát elemzi. Ez Németországban a múlt század harmincas éveitől kezdve politikai fogalom volt. Pontosan körülhatárolt történelmi jelenséget fejezett ki, amelynek egy bizonyos történelmi öntudat felelt meg. A 60-as évek végén az egyházon belüli vitákba is belekerült ez a szó. Itt körülbelül azt jelenti, hogy „ortodox“, de mellékzöngeként benne van, hogy „időszerűtlen“, „maradi1,„vidéki“. Ha valaki ma ezt a szót az állami vagy egyházi életben az eredeti értelemben akarja használni, komoly félreértéseknek teszi ki magát.

8