Szolgálat 51. (1981)
Tanulmányok - Szabó Ferenc: Daniel-Rops, Jézus és Egyháza szeretetének tanúja
A „szent történet“ befejezése után Daniel-Rops hozzáfogott a 11 kötetes egyháztörténet megírásához. „Jézus Krisztus egyházának története“ azzal fejeződik be, hogy XXIII. János pápa meghirdeti a II. vatikáni zsinatot. Életének utolsó két évtizedét e monumentális mű megalkotására szenteli. Az utolsó kötet halála évében jelent meg: „Ezek a keresztények, testvéreink.“ Ebben a zsinatot meghirdető pápa ökumenikus szándékától vezetve a keresztény megoszlást és egységtörekvést vázolja fel a francia forradalomtól napjainkig. A reformációval és az újkori egyház történetével már a korábbi kötetekben is foglalkozott; itt most kifejezetten a szakadás drámáját és az egységtörekvéseket mutatja be. Meglepő, hogy a korábban kissé „konzervatív“ és „intranzigens“ katolikus történetíró mennyire nyitottá vált a Zsinat éveiben. Ö, aki XII. Piusz korában hozzászokott a szigorú „római vonalhoz“, ez utolsó kötet Figyelmeztetőjében is (csak ehhez írt ilyen Figyelmeztetőt) leszögezi: „E könyv szerzője katolikus, teljesen hűséges a katolikus, apostoli, római Egyház tanítóhivatalához, hűséges gyermekként aláveti magát Annak (= a Pápa) tévedhetetlen tekintélyének, akire a Szentlélek rábízta e tekintélyt, és aki számára Krisztus helytartója a földön. Ez azt jelenti, hogy a jelen munkában előterjesztett vélemények, az itt hozott ítéletek csak annyiban érvényesek a szerző szemében, amennyiben az Ecclesia Mater, az érinthetetlen igazságok őrzője is ilyeneknek tartja őket.“ Egyesek, főleg protestáns körökben - némi joggal - bírálták Daniel-Rops kissé zárt „római katolicizmusát“. így pl. a protestáns André Siegfried akadémikus, amikor 1956-ban a Francia Akadémia tagjai között köszöntötte a katolikus írót. Siegfried egyébként nagyon elismerően elemezte Daniel-Rops életművét.3 A kritika éppen a tévedhetetlen pápai tekintélyről vallott nézeteket érintette, amely — mint ismeretes — a katolikus-protestáns párbeszéd legkényesebb pontja. Siegfried már Jézus történetének azon lapjait is kifogásolja, amelyek Máté 16-ban a Péterre bízott főhatóság értelmezésére vonatkoznak. Még inkább bírálja a reformáció, nevezetesen Luther és Kálvin szerepének egyoldalú bemutatását. (Kétségtelen, hogy az újabb katolikus egyháztörténet már árnyaltabban értékeli a nagy reformátorok szerepét, felfedezve a pozitív mozzanatokat is művükben. Egyébként Daniel-Rops utolsó ökumenikus kötete részben retrak- tációnak tekinthető.) Ugyanakkor azt is megállapíthatjuk P.-H. Simonnal, hogy Daniel-Rops ortodoxiája nem abban nyilvánul meg, hogy tendenciózusan értelmezi az egyedi tényeket, hanem inkább abban, hogy az Egyház történetében meglátja, kibontja a hagyományhoz való hűség nagy irányvonalait. Ahogy Claudel azt igyekezett illusztrálni drámáiban, hogy — egy portugál közmondás szerint — „Isten egyenesen ír görbe vonalakkal is“, Daniel-Rops az Egyház viharos, emberi hibáktól, botrányoktól egyáltalán nem mentes történetében igyekszik felfedezni az Isten által akart üdvösség történetét; megmutatni azt, miként teljesedik be a kegyelem és a hit révén, a keresztények esztelensége és bűnei közepette, a krisztusi üzenet. » 57
