Szolgálat 51. (1981)
Tanulmányok - Hans Urs von Balthasar: Az Egyház mint Krisztus jelenléte
baráttal való találkozásban, aki Isten képemása és a Szentlélek valóságos vagy lehetséges temploma, a nagyváros lármájában. Vagy ha felüti a Szentírást: a betűkön át szemlélődő szelleme belemerülhet az Istenség mélyeibe. A forma kiindulási pont számára, egyben útmutató, hogy helyes irányba induljon. „Az igazság megszabadít titeket.“ így látja belülről szemlélve az, aki az intézményt Krisztus jelenléteként éli át, míg kívülről nézve kalitkának látszik. Ezzel elérünk a negyedik és utolsó ponthoz. 4. Az Egyház intézménye, amely befelé Krisztus jelenléte és szabadságot biztosító hely, botrány a világnak. És éppen ez a botrány elkerülhetetlen, ha nem akarjuk, hogy Isten megtestesülésének, sőt keresztre feszítésének botránya idealizáló ködbe és híg erkölccsé foszoljon. Az Egyház a maga szilárd struktúrájával mindig „botránykő“ lesz az embereknek: a szó Izaiástól, az ószövetségből származik, és bizonyos módon alkalmazható a világtörténelemben mindig jelenlevő zsidóságra is. Izrael és az Egyház mélyen titokzatos, talán tragikusnak mondható módon összetartozik, úgy, mint egy érem elülső és hátsó lapja; együtt tanúsítják Isten hűségét ígéreteihez, az Egyház különösképpen is Krisztus hűségét övéihez: velünk van mindennap mindvégig, mint megígérte. Megkísérelték kiirtani a zsidóságot: ez lehetetlen. Próbálni fogják — talán sikerrel — megtizedelni az Egyházat; teljesen meg nem semmisítik. Megállapították, hogy ma „a világvallások támadása“ folyik a kereszténység ellen (G. Vicedom). Miért? Kiszívták belőle azt, ami látszólag elsajátítható, s visszamarad az emészthetetlen, bosszantó intézmény, amelynek el kell tűnnie. De tudvalévő, hogy egy gyümölcsnek éppen a héjában rejlik a legtöbb vitamin. Éppen az eleven formában rejlik az élet. Még egyszer Goethét idézzük: „Idő és hatalom szét nem tördelheti a kialakult formát, amely elevenen bontakozik.“ Csakhogy az Egyház formája esetében semmi öncélúságról nincs szó, hanem Krisztus formájáról, amely jelen akar lenni a világban és a világtörténelemben, és onnan hatni az egészre. Ö a forma, nem mi. Mi csak osztozunk benne a kegyelem által, mint ügyének szolgái. Emberek hozzádhatnak mellékes dolgokat Krisztus intézményéhez, talán ballasztot, amit az idő újból kiüresít és árján tovaragad. De az élő szervezet sohasem válik ballaszttá: csak az élettelen hulla lenne pusztán intézmény, amit persze akkor a legsürgősebben el kellene temetni vagy eíégetni. De nem oda Buda; mert a szóbanforgó testet halhatatlan lélek élteti: a feltámadott Úr, aki nem engedi meghalni testét, az Egyházat, hanem magával akarja vinni a test feltámadásába. Nem mintha az örök életben még szükség lenne a szentségek fátylaira, az írás betűire vagy az egyházjogra; mindez azonban nem semmisül meg, hanem átalakul testileg is átélt személyes életté. A világ nem foszlik szét az Istenben, hanem a végső szentséggé válik: a teljes Szentháromság egy Isten megnyilvánulásává a teljes megdicsőült teremtésben. (Forrás: Neue Klarstellungen, Johannesverlag, Einsiedeln 1979, 52—61.0. A bevezetés híján újból megjelent: In der Fülle des, Glaubens. Hans Urs von Balthasar-Lesebuch. Hrsg, von Medard Kehl und Werner Löser. Herder 19802, 250-256 o.) 16
