Szolgálat 51. (1981)

Tanulmányok - Hans Urs von Balthasar: Az Egyház mint Krisztus jelenléte

Többre van hát szükség. Valami emberileg foghatóra, ami kezeskedik közvetlen jelenlétéről, úgy, hogy ezt a jelenlétet egyszerre megmutatja, de meg is óvja az emberek illetéktelen beavatkozásától és minden eltorzítástól. Egy lepel, egy burok kell, ami őt tartalmazza, de semmiképpen sem téveszthető vele össze. Valami, ami jelenvalóvá teszi a hivő és szerető emberek számára, anélkül, hogy mágikus módon hatalmukba tudnák keríteni, isteni szabadságával visszaélni. Valami állandó és mindenkor aktuális, de olyan módon, hogy egészében utaljon mindig új jelenlétére, minden embernek való szerető odaadására, arra, hogy mindenkihez személyesen szól, mindenkinek készen áll.

Nem volt más eszköz itt, mint az, amit „alapításnak“, latinul institúciónak nevezünk. Hogy Jézus számára mit jelent eredetileg az „institúció“, azt látjuk az Eukarisztia megalapításakor: „Ez az én testem, az én értetek kiontott vérem, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.“

Saját magát ajándékozza nekünk, minden elképzelésünknél valóságosabban, és olyan alakba sűrítve adományát, amely elevenen marad minden időben. És az Eukarisztia csak legbelső magva annak az egész intézménynek, amelyet Krisztus Egyházának nevezünk. Sok minden ugyanilyen lényeges dolog tartozik még hozzá, ami egyenként nézve puszta héjnak, elidegenedésnek, megkövese- désnek tűnhet, de Jézus szándéka szerint értékelve az ő közvetlen jelenlétének lehetővé tétele és közvetítője. Ilyen mindenekelőtt az egyházi tisztségek, a Szentírás, a hagyomány és az egyházjog is. Mind olyasmi, amit Hegellel filo- zófiailag „tárgyiasult szellem“-nek szoktak mondani, de keresztény szempontból mindig csak Krisztus jelenlétének formái.

Mindenekelőtt az egyházi tisztségek. Jézustól kapott teljhatalom a tanításra, a megszentelésre, a vezetésre, amely — hála Istennek! — végső soron független attól, hogy a tisztséget betöltő ember méltó-e vagy méltatlan. Ha úgy lenne, ahogyan a montanisták, a messalianisták, a donatisták, a „lelki Egyház" vallói és sok mai pünkösdista gondolja: hogy Krisztus Szentlelkét csak az adhatja tovább, akiben megvan, és annál inkább, minél inkább megvan benne, — akkor Jézus jelenléte az emberi életszentség fokához lenne kötve, és nem lenne semmi biztosítékunk, hogy tisztán és épen jut-e el hozzánk. Honnan is vehetné egy állítólag Szentlélekkel eltelt ember a teljhatalmat, hogy a megfeszített Úr bűnbocsánatát kimondja felettünk, ha nem kapná meg hivatalosan? Honnan vehetné úgy, hogy itt és most megvalósuljon számomra a kereszt nagy ténye: hogy Isten a Megfeszített Krisztusban kiengesztelődik a világgal?

A pap tehát nemcsak utat mutat nekem valamihez, ami mindenkor valóságos — idáig magam is eljuthatnék —, hanem tisztségének erejében teszi ezt valósággá számomra. Éppen olyan jelenlétté, mint ahogyan Jézus eukarisztikus jelenléte „istenségével és emberségével, testével és leikével, húsával és vérével“ az egyházi tisztség által válik valósággá a hívők közösségében. A hivő jól tudja, hogy ő maga nem képes létrehozni Jézus szentségi jelenlétét, — ez nemcsak a gyónásra és az Eukarisztiára áll, hanem az Egyház minden szent11