Szolgálat 50. (1981)

Nemeshegyi Péter: Élet a Szentháromságból

ságos és jó; mindent tud és mindent lát; szereti minden teremtményét, kezének műveit.

A keresztények ugyanilyen buzgalommal igyekeztek megérteni, kicsoda Jézus, és hogyan viszonyul Izrael egy, élő, igaz Istenéhez. Náluk nem tartott századokig, míg megtalálták a választ. A Szentírás tanúsága szerint tíz-húsz esztendő sem telt belé, amíg kiformálódtak az ősegyházban a Jézus kivoltát meg- valló dicshimnuszok és hitvallások. Jézus feltámadásának tapasztalata volt e hitvallások kiindulópontja. Ezzel hitelesítette Isten Jézust, mint végső, végérvényes kinyilatkoztatót, messiást és megváltót. Az ószövetségi szentírásban sokszor esik szó Isten bölcsességéről. Az izraeliták Isten örök bölcsességét Mózes törvényével azonosították (Sir 24,23), és annak pontos megtartásától várták az üdvösséget. De a keresztények megértették, hogy Mózes is, törvénye is, minden, ami Izrael történetében eddig történt, csupán előképe, útkészítője volt Jézusnak. Nem a mózesi törvény a megváltó, hanem egyes-egyedül Jézus. Ö az, aki mint az Isten végső és végérvényes küldötte, az Atyától jött hozzánk. Nem Mózes törvénye azonos tehát Isten örök bölcsességével, hanem Jézus. Isten örök bölcsessége által teremtette a világot, és nyilvánította ki akaratát (Róm 8,22-36). így a bölcsesség isteni szó, isteni ige. Ha tehát Jézus Isten örök bölcsessége, akkor Isten örök igéje is, már a teremtésnél és minden kinyilatkoztatásnál közreműködő isteni szó (Jn 1,1-18). ö mindig ott nyugodott az Atyaisten kebelén, mint Isten „dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása“ (Zsid 1,3). Onnan jött mihozzánk, „kiüresítve önmagát“ (Fii 2,6-8). Nemcsak szóvá, hanem „testté“, vagyis emberré „lett“ (Jn 1,14).

A Szentlélek fénye világosította, tüze lelkesítette az ösegyház keresztényeit, hogy ezt a hallatlan hitvallást tegyék: Az az ember, akit a legszégyenletesebb és leggyalázatosabb kivégzési móddal, keresztre szegezve öltek meg, nem más, mint az emberré lett örök isteni Ige és Bölcsesség, az Atyaisten egyszülött Fia, és így maga is mindenek Istene és Ura. A zsidók számára ez „botrány“ volt, a pogányoknak pedig „balgaság" (1Kor 1,23). Ugyan ki hallott már egy Istenről, aki bitófán végezte? Nem csoda, hogy az ilyen hit „oktalan babonának“ tűnt a művelt rómaiak szemében, amint a bitíniai helytartó, Plinius levelében olvashatjuk. És az sem csoda, hogy a megfeszítettet ábrázoló legrégibb rajz egy gúnykép, amelyet a római palatinusi császárpalota örségtermének falán fedeztek fel a régészek: egy szamárfejű emberalak keresztre szögezve, és alatta egy Alekszamenosz nevű keresztény katonát csúfoló felirat: „Alexamenosz szebeto theón — Alekszamenosz imádja istenét“. A megfeszített Isten botrány, balgaság, — kiabálja mind a mai napig a világ.

De az olyan ember számára, akit a Szentlélek hangol az Isten szívének lüktetésére, éppen ez a botrányos balgaság az Isten szeretetének legcsodálatosabb csúcspontja. Jézus halála nyert így óriási, mély értelmet. Nemcsak egy becsületes ember mártíromsága volt ez a halál. Jézus: Isten Fia. Tehát az Isten „saját Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta" (Róm 8,32). „Isten azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt

71