Szolgálat 50. (1981)
Nagy Ferenc: Az irgalmas szamaritánus
A szamaritánus az én felebarátom! Halálos veszélyben forogtam, kiszolgáltatott voltam, szükséget szenvedtem; önmagámtól nem álltam volna talpra, nem tudtam magamon segíteni. Rám talált nyomorúságomban, önmagára ismert bennem, megszánta bennem hasonmását. Nem töprengett azon, ki illetékes segíteni, talán nem is ő, hanem valaki más. Volt ideje rám, gondjaiba vett, talpra állított, kockázatot vállalt értem, áldozatot hozott megmentésemre. Érdektelenül segített meg, nem volt haszna belőlem, nem kapott tőlem érdemleges viszonzást; nem is gondolt arra, hogy tartózhatnám neki; jótettével nem kívánt megvásárolni. Nekem viszont óriási hasznom volt: megéltem, hogy gondomat viselik, érző szívvel és eredményes tettel; hogy van még jövője életemnek; és hogy én is tudok szeretni, hálás szívvel és hatékonyan. Rám nézett, megszánt, megszólított; amikor meghallottam tőle a „te“ szót, akkor lettem „én“ önmagam számára. Spontán megrendültségével és tettrekészségével tiszta tükörként állt elém; amikor belepillantottam, „én“ lettem. Úgy tett, mint az apa, aki önmaga képére új életet nemz; mint az anya, aki testéből testet szül a világra: lelkem az ő leikéből lelkedzett. Találkozásunk jött és elmúlt. Felebaráti szolgálata nem tartott igényt arra, hogy szoros, tartós lelki kapcsolat kövesse, bár az ilyen kapcsolatot nem zárta ki. Találkozásunk után elváltunk; ő ment a maga útján, ahová hívta a kötelessége, szabadon, függetlenül, előre nézve; engem sem kötött magához, meghagyott szabadnak és függetlennek, hogy én is a magam útját járjam. Ha netán csalódott bennem, ha várakozásainak nem feleltem meg, akkor sem tett önző szemrehányást: elszomorodott, de nem önmagán keseregve, hanem miattam és értem aggódva. Nem szőtt velem barátságot, kölcsönös, maradandó kapcsolatot: nem a barátom lett, hanem a felebarátom. Már az ószövetségben voltak Szamaria-beiiek, akik igazi felebarátnak bizonyultak (2Krón 28,15): Ácház idejében, egy szörnyű öldöklés után könyörü- letet gyakoroltak Jeruzsálem lakóival. Gondjukba vették az életben maradt foglyokat, felöltöztették, megetették, olajjal megkenték, az erőtleneket szamarakra ültették, s visszavezették őket testvéreikhez Jerikóba. Ezek a Szamaria-beiiek és a példabeszéd szamaritánusa meg a sokezer más „irgalmas szamaritánus“ az üdvösségtörténet egyik fő erővonalát alkotják. A szamaritánus velem gyakorolt jósága Isten Királyságának életáramlásába tartozik. A szamaritánus hasonlít a Jó Pásztorhoz, aki megmenti báránykáját a tolvajoktól és rablóktól. Úgy jelenik meg a pap és a levita nyomában, mint a Szőlősgazda Fia a szőlőművesek garázdálkodása után. Igénytelen, megvetett szamaritánus, — és mégis csak ő tud üdvözíteni. Amikor szamaritánusom „megrendül“ kiszolgáltatottságomon, Istennek és Krisztusnak irántam érzett irgalmas szeretete tölti el. Olajával és borával a szentségeket szimbolizálja, és rábíz az Egyház vendégfogadójára. Amikor „visszatér“, hogy ápolásomért megfizessen, az utolsó ítélet Bírójának előhírnöke, önmagát látta meg és örökítette meg bennem, élete gazdagságából adott nekem életet; új életre keltett, a ma64
