Szolgálat 50. (1981)
Lelóczky Gyula: A keresztény élet mint vándorlás és otthonra találás
.Milyen csodálatos a te lakásod, seregek Istene! Lelkem sóvárgó vággyal van tele, kívánja, Uram, udvarod ... Van a verébnek lakhelye, fecskének fészke, hol fiókáinak helyet találjon: oltárodnál, seregek Istene, Uram Királyom. Boldog, kit mindörökre házadba fogadsz, hogy magasztaljon tégedet... (Zsolt 84,2-5) Ugyanezek az érzések a gyermek Jézus szívében olyan intenzitással törtek fel, hogy Atyja házában, a Templomban jobban otthon érezte magát, mint Názá- retben, és úgy döntött, hogy a Templomban marad. Felnőtt korában, istenfiú- sága teljes tudatában viszont már bátran önmagát azonosította a Templommal (vö. Jn 2,18-21). ö az igazi Emmanuel, Velünk-az-lsten, aki ledöntötte az Isten és ember között emelkedő válaszfalat. Ezért jött hozzánk, ez volt életműve célja, ezért imádkozott az utolsó vacsorán: „Legyenek mindnyájan egyek mi- bennünk. Amint te, Atyám, bennem vagy és én tebenned, úgy legyenek ők is bennünk“ (Jn 17,21). Otthonunk tehát nincs a messzi távolban, nem kell a csillagokon túl mennünk érte: itt van a szívünkben. Szent Pál nem szűnik hirdetni az örömteli húsvéti jóhírt: otthonra találtunk Istenben. „Már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem állompolgárok vagytok, mint a szentek, és Isten családjának vagytok tagjai" (Ef 2,19). De ha az otthon személy, akkor két személy kölcsönösen otthon egymás számára. Ezért Szent Pál néha megfordítja az otthonképet, és azt mondja, hogy mi vagyunk Isten otthona: „Krisztusban épültök egybe a Lélek révén Isten hajlékává“ (Ef 2,22); „Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, és Isten Lelke lakik bennetek?“ (1Kor 3,16). Mintha visszhangja lenne ez annak, amit Jézus ígért meg az utolsó vacsorán: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni“ (Jn 14,23). De Isten, Krisztus által, nem úgy akar kapcsolatban maradni velünk, mint elszigetelt egyénekkel, hanem mint közösség tagjaival, közösséggel, amelynek tagjai egymás között is egyek. A megváltatlan ember számára a másik ember ellenség. Homo homini lupus. De a Krisztus feltámadását követő korban J.-P. Sartre lemondó megállapítására: „L’enfer, c’est les autres — a pokol a többi ember“ a katolikus Gabriel Marcel-lel válaszolhatjuk: „A mennyország a többi ember.“ Ez az egymásra találás, egymás jóságának felfedezése Krisztusban történik, ö mondta: „Ha majd felemelnek a földről, mindenkit magamhoz vonzók” (Jn 12,32). Ez volt megváltó művének főcélja: „Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy egy legyenek, amint mi egy vagyunk: én bennük, te bennem, hog így ők is teljesen egy legyenek“ (Jn 17,22-23). Vegyünk 56
