Szolgálat 50. (1981)

Babos István: Isten „megtapasztalása“ a mai világban?

Lehetetlen lenne, és a mi szempontunkból nem is fontos, hogy a vélemények tömkelegét az élet értelméről és céljáról ismertessük. A vélemények szám- talansága és különbözősége mutatja, hogy az emberek nem tudnak rámutatni egy olyan ideálra, amit maga az emberi ész agyait ki, belülről jön, és elfogadható az emberiség zömének. Ennek ellenére a keresés megy tovább. De merre mutat?

Fellázadunk a háború, a vak gyűlölet, a felelőtlenül okozott kár „értelmetlensége“ miatt. Hajlandók vagyunk megbocsátani a minket ért sérelmet, ha „megfelelő“ magyarázatot kapunk rá. Az értelmetlenséget, ami magában foglalja az ostobaságot, a romboló rossz szándékot, a teljes céltalanságot és el- veszettséget, azt nem bírjuk elviselni. (Ha valaki semmi célt sem lát az életben — és ez az emberiség igen kis hányada —, az elemészti magát.) Ez a negatív magatartás arra mutat, hogy nem tudunk értelem, cél nélkül élni. Pozitív példákért sem kell messzire mennünk. A fiatalok lelkesedése, a középkorúak kemény és kitartó munkája, az öregek ragaszkodása az élethez, általában az emberek szomja a több ismeret, a jobb és szebb élet után mind példa arra, hogy mennyire keressük életünk célját és értelmét.

Sokszor a részleges célok keresése és megvalósítása annyira lefoglalja minden percünket, hogy nem gondolunk életünk összefogó, végső céljára. Úgy vagyunk, mint aki milliókat nyert, és tervezi, hogyan költse el, de megakad, mert nem tudja, hogy melyiket válassza a sok lehetőség közül.

Szeretetünket tettekben mutatjuk ki, de ezek a tettek egy őket megelőző magatartásnak, „szerelmesség“-nek a kifejezői. Egy ilyen dinamikus magatartásból, ami a nagykorúvá és függetlenné fejlődött embernek sajátja, fakadnak oélkereső tettei. Ezek mind ugyanazt keresik és célozzák: a teljességet, tökéletességet és boldogságot. Erre utalt szent Ágoston Vallomásaiban már az 5. században: „Magadnak teremtettél minket, és nyugtalan a szívünk, míg benned meg nem nyugszik.“

A nagykorú és erejének, lehetőségeinek tudatában levő ember felismeri ebben a keresésben és lázas munkálkodásban az Isten hívását, aki szabadnak teremtette, és arra hívta, hogy a teremtésben az ő — hozzá képest bármennyire is kicsi és jelentéktelen, de mégis munkatársa legyen. Az ilyen gondolkodású emberben felcsillan egy békés, igazságos, szabad és jobb világ lehetősége és reménye, ami az Isten terve, és ennek megvalósítására szenteli életét. Nem csupán azért, mert ebben a világban több és jobb életet lát, hanem azért is, mert úgy tekinti ezt az új világot itt a földön, mint az eljövendő Istenország pitvarát.

A régi korok embere kiszolgáltatottságában tapasztalta meg Istentől való függését. A nagykorú ember függetlenségét és erejét megtapasztalva, annak irányt és célt keresve találkozik Istennel. Ugyanaz a teremtő Isten, aki fenntartotta és fenntartja, nagy korában munkatársának hívja, hogy felépítsék az emberek világát Isten tervei szerint. Az igazságkereső ember élete célját keresve eljut eddig a küszöbig. Úgy érzi és azt reméli, hogy élete és munkálkodása nem céltalan, és talán a történelem eseményei nem egymást követő össze21