Szolgálat 50. (1981)

András Imre: A modern egyházközség élő közösségek társulása

és a helyi plébános (lelkész) vezetése alatt a püspöktől előírt vagy jóváhagyott szabályzat szerint választott képviseletük útján részt vesznek bizonyos helyi, egyházi ügyek intézésében.

Az egyházközségek szerepe a Zsinat határozatai, különösen az Egyházról szóló konstitúció és a világi hívek apostolkodásáról szóló határozat rendelkezései nyomán változott meg gyökeresen. Ezek a dokumentumok leszögezték, hogy az Egyház lényeges vonásai a kis hivőközösségekben is megvalósulnak, és hogy az apostolkodásra nemcsak a pásztorok, de a hívek is hivatottak. A Zsinat az Egyház korunknak megfelelő önértelmezésére a bibliai „Isten népe" képet választotta, amely egyformán kifejezi az Egyház két lényegi vonását: az Istennel való közösség misztériumát és a hívek emberi közösségét. Az Isten népének az egyházközségben összefogott része a püspök helyettesének: a lelkésznek vezetésével adott helyen jeleníti meg az igehirdetés, a liturgia és a testvéri szeretet révén az egész egyetemes Egyházat.

Az egyházközségek organizációjáról a dokumentumok nem beszélnek. Részben azért, mivel ez nem dogmatikai kérdés, de főleg azért nem, mert az egyházi közösség mindig az adott társadalmi struktúrában alakul ki. Meghatározott gazdasági, politikai, települési és társadalmi formák között élő emberek hozzák létre a körülményeiknek legjobban megfelelő egyházi közösséget.

Az Egyház szórványélete

Amikor Krisztus mennybemenetele előtt apostolainak parancsba adta: „El- menvén az egész világra, tanítsatok minden népet..." (Mt 28,18-20), megbízása nem szólt a társadalom átalakítására. Pilátus előtt tett kijelentése: „Az én országom nem e világból való" (Jn 18,36) változatlanul érvényben maradt. A küldötteknek a társadalmi rendszerek megváltoztatására nem volt megbízatásuk. Jézus még az őt elítélő társadalmi formában is elismerte az Írástudók és farizeusok közéleti uralmát. Az Egyház Isten országának terjesztésével hozzájárul az emberek megváltoztatásához és ezáltal közvetve a társadalom megváltoztatásához is. Az Egyház és a társadalmak viszonyában azonban szükség- szerűnek látszik, hogy ha ez a társadalom valamilyen okból megváltozik, hozzá kell változnia az igehirdetést, eukarisztiát és a testvéri szeretetet valóra váltó egyházi keretnek is. Az Egyház szerepe itt a földön nem az, hogy valamilyen evangéliumi társadalmat hozzon létre, hanem az, hogy a mindenkori, adott társadalomnak kovásza legyen.

Modern ipari, jóléti társadalmunk belső gyengeségeiről: az egyén elmagányosodásáról, a városi életforma nyomán fellépő elszemélytelenedésről, a termelés és fogyasztás versenyfutásának következtében létrejött elidegenedésről sokat hallunk, és mi magunk is tapasztaljuk. A társadalom és az egyén kapcsolatát biztosító ún. közbülső csoportoknak (hivatásbeli, kulturális, politikai szervezetek, egyházak) közösségi integráló ereje meggyöngült, nem tudták megállítani, áthidalni az emberek egymástól való eltávolodását, a kapcsolatvesztést. Az Egyház elkötelezett tagjai úgy érezték, hogy az Egyház is (a közös11