Szolgálat 49. (1981)

Tanulmányok - Albert István: Schütz Antal, ahogyan én láttam

megélnie, felelve az őt hívó isteni szóra!" Schütz a maga törvényét élte. Mintha Szent Pál szava visszhangzott volna lelkében: „Számomra nem dicsőség az evangélium hirdetése, mert ez nekem kötelességem, és jaj volna nekem, ha ezt nem tenném!" (1 Kor 9,16)

A befejezést is az Űr adta!

1941. febr. 16-án futótűzként terjedt el a rendházban a megdöbbentő hír: Schütz atyát az éjjel agyvérzés érte! Ekkor még csak 60 éves volt, de sokaknak volt első félelme, hogy Prohászka esete ismétlődik meg benne, és rövidesen temetésre kell készülődnünk. Ha az Úristen akkor vitte volna el őt, azt lehetett volna mondani, hogy tanári hivatásának lett „hősi halottja“. Éppen egyetemi rektorságának az éve volt ez, amikor rendes munkáihoz sok rendkívüli is járult. Nem így történt. A dogmatikaprofesszornak még egy kemény vizsgát kellett letennie, és így hitelesíteni és fejezni be tanítását. Meg kellett mutatnia, hogy tudja fenékig üríteni a megpróbáltatások keserű kelyhét, és a megalázottság útján is meg nem fogyatkozó hittel és őszinte odaadással tudja mondani: Legyen meg a Te akaratod! Nem volt elég leírnia, életével kellett megvallania az írás szavait: „Alázkodjatok meg Isten hatalmas keze alatt, minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok" (1 Pt 5,6-7).

Orvosai nagyon gondos kezelésének, de saját szívós akaratának is volt köszönhető, hogy néhány hét múlva elhagyhatta a kórházat. Részleges baloldali bénulással visszatérhetett otthonába, hogy béna lábbal és cammogva járja tovább az élet útját, béna kézzel, de forgassa, ha halkan is, a munka kerekét. „Ellátom minden kötelességemet, mindennap misézem és dolgozom is, persze nem a korábbi ütemben“, — írta akkor. Keresztútjának azonban még nem volt vége. A háború utolsó évei a beteg embert külön is megpróbálták. Budapestet is el kellett hagynia, és amikor visszatért, rohamosan éjszakába hajlott életének napja. Újabb és újabb agyérgörcsök érték, amelyek lassankint bezárták a kifelé nyíló ablakokat. Aki olyan keményen kopogó léptekkel járta útját azelőtt, kénytelen volt tudomásul venni, hogy másokra szorul, ha mozogni akar, és többé nem tud már adni, hanem csak elfogadni. 1951 nyarán érte az a roham, amelynek következtében testileg és szellemileg is összetört. A hátralevő közel két éven át mint csecsemőt kellett gondozni, ami észrevehetően igen nagy lelki kínt jelentett számára. Sokszor hullottak könnyei, mert öntudatánál volt. Tekintete azonban, sőt néha egy-egy gyenge gesztus is, nemcsak háláját tükrözték a neki végzett szeretetszolgálatokért, hanem alázatos fejhajtását is az Úristen felé. Különösen amikor közben egy-egy részletet olvastak föl neki a Szentírásból vagy Krisztus c. könyvéből, amit nagyon szeretett.

1953. április 18-án délután érte az utolsó súlyos agyvérzés, amikor eszméletét is elveszítette. Másfél napos kínos haláltusa után ápr. 20-án hunyt el. Óriási tömeg állta körül ravatalát, köztük több mint 200 fővárosi és vidéki pap, rendtársain kívül. Gyászolták a nagy tanítót, akinek betű szerint is gyermekké kellett lennie, hogy elérjen Ahhoz, Akiről egész életében és életével tanítani akart.

50