Szolgálat 49. (1981)

Tanulmányok - Albert István: Schütz Antal, ahogyan én láttam

tetett az egyetemi tanárságra, de szívesen gondolt rá - vallotta be önmaga. Mikor a Hittudományi Karon megüresedett az egyik bölcseleti tanszék, volt tanárai biztatására ő is beadta pályázatát. „Egy félévre beteggé tett“ — írja, hogy a katedrát más kapta meg. Akkor nem gondolt arra, hogy az Úristen görbe vonalakkal is egyenesen ír. Ha akkor megkapta volna a bölcseleti tanszéket, aligha lett volna belőle dogmatikus. A filozófia kezdettől fogva nagy szerelme volt, ebben az időben pedig különösen is a maga területének érezte. 1914-ben és a következő nyáron Würzburgban Marbe tanítványaként pszichológiából doktorátust szerzett, és 1916 elején magántanár lett filozófiából. Ugyanabban az évben azonban megüresedett a dogmatikai tanszék és a Kar egyhangúlag őt hívta meg. örömmel vette a kinevezést, és megkezdte azt az apostoli munkát, amit az ország válogatott papjelöltjeinek szellemi felkészítése jelentett a legjelentősebb tanszéken.

Schütznek igen magas elképzelései voltak a tanári hivatásról. Most úgy érezte, hogy a hivatás kegyelmét osztogató Úristen állítja az egyetemi katedrára, hogy ott teljesítse Isten örök Igéjének, a Logosznak szolgálatát. Úgy is állt hozzá.

Nem volt sem színészi tehetség, sem kifejezetten szónoki egyéniség, hangjának sem volt különösebben behízelgő varázsa, sőt talán egy kicsit érdes is volt. Órái, előadásai mégis lenyűgözőek voltak. Nemcsak azt lehetett érezni, hogy teljesen ura az anyagnak, hanem azt is, hogy megbecsülve feladatát és hallgatóit is, minden órájára nagyon alaposan elkészült. Anélkül, hogy betanult leckét mondott volna föl, minden szónak megvolt a maga helye, nem voltak üresjáratok. Sosem használt sem könyvet sem jegyzetet, még vázlatot sem az órán. Általában latinul kezdte előadásait, és röviden összefogva elmondta a lényeget. Utána átváltott magyarra, és remek előadásban, nem dikciózva, nem is csevegve, hanem nagyon nyugodtan és nagyon értelmesen magyarázva adta elő anyagát. Természetesen kellett figyelni, de lehetett is, mert sohasem volt unalmas. Az ember úgy érezte, hogy nagyon belülről, a leikéből beszél. Aki nem tapasztalta meg, talán kétkedve hiszi, hogy mennyire világossá tudta tenni a legnehezebb anyagot is. öt hallgatva, világosnak látszott minden. Egy hang volt a népből, amikor egyik hallgatója sokunk hallatára így kiáltott föl egyik órája után (mondanunk sem kell, hogy az elragadtatott kijelentés nem szósze- rint, csak képletesen értendő!): „Meg vagyok győződve, hogy Schütz-pater visio beatifica-ban él, mert különben nem tudna ilyen világosan és ilyen szépen beszélni ezekről a nehéz dolgokról.“

Hallgatóival szemben komoly igényeket támasztott. Tudott kemény lenni, főként ha hanyagságot tapasztalt, de sohasem volt goromba. Hallgatóit tisztelettel és szeretettel, megbecsüléssel kezelte, és ezt érezték, bár különösebben sohasem volt barátkozó. Órák után nem rajzottak körülötte sem csodálok, sem kérdezősködők, de általános tisztelet övezte, ö volt „A Pater“, vagy „Schütz-pater" (egy szóban és rövid magyaros „a“-va! kiejtve). Azt hiszem a megkülönböztetett tiszteletnek volt ez kedves zamatú kifejezése.

48