Szolgálat 49. (1981)

Tanulmányok - Weissmahr Béla: A lélek halhatatlanságának kérdése az emberi értelem fényében

elsődleges adottság olyan 'értelemben, hogy ha egyszer létrejött, önmagát ma­gyarázza. Mivel pedig létünk nem magyarázza meg önmagát, azért másra, egy tőlünk különböző létezőre vagyunk utalva ahhoz, hogy megismerésünk és ebben öntudatosságunk ismertté válhasson számunkra. — így azután öntudatos vol­tunkból kiindulva meg tudjuk mondani, hogy mi is az anyag, ti. az, ami nem rendelkezik ezzel a tulajdonsággal, azaz az önmaga számára való jelenléttel. Anyagi tehát az a valóság, ami (egy hegeli kifejezéssel élve) bizonyos mérték­ben elidegenedett önmagától. Ebből azonban az is következik, hogy nem léte­zik „pusztán anyagi valóság“: ami ugyanis teljesen elidegenedett önmagától, az maga a nemlét, a semmi. Minden, ami valamiképpen van, bizonyos — bár talán csak nagyon kezdetleges — fokban „magánál van“, vagyis megvan benne annak csírája, ami a tudatos lét fokán mint szellemi valóság jelentkezik. A szel­lem kizárólagos ellentéte tehát csak „az anyagiság mint olyan“, nem pedig a konkrét anyag. Ezért érthető, hogy az anyagi világ evolúciója létre tudta hozni az öntudatos, szellemi lényt, az embert. Persze ebben az evolúcióban végered­ményben Isten teremtő ereje működik, neki köszönhető, hogy a dolgok önma­gukat fejlesztik. 2) Az ember egység, de egyszersmind kettősség is. Hosszú ideig a keresz­tény antropológiában, főképpen vulgáris változatában meglehetősen dualista szemléletmód uralkodott. Az utóbbi 10—15 évben viszont sokan úgy kiemelték az egységet, hogy sok esetben már szinte véteknek számított, ha valaki a lélek­ről mert beszélni. De akármilyen nehéz is, mindkét szempontot együttesen kell érvényre juttatni. Ezért a test és a lélek viszonyát csakis úgy lehet leírni, mint a különbözőek azonosságát és az azonosak különbözőségét. A kettő bizonyos szempontból ugyanaz a valóság, más szempontból azonban nem ugyanaz. Ugyanaz, amennyiben a lélek (amint ez az öntudatban megnyilvánul) minden emberi életműködés egysége (nemcsak azt tudom, hogy fáj a fogam, hanem azt is, hogy tudok), és amennyiben az öntudat a konkrét emberi élő anyag — önmagát felülmúló — fejlődésének terméke: belőle jött létre, tehát egységben van vele. Nem ugyanaz, amennyiben az, ami által az ember a feltétlenség di­menziójában él, és az, ami által múlandó, nem lehet mindenképpen azonos. Az önálló (szubsztanciális) létezés elsősorban az öntudatban valósul meg, vagyis ott, ahol a lét a maga számára jelen van, és csak másodsorban az ön­tudattal nem rendelkező anyagi tárgyban. Ezért a szó elsődleges értelmében a szellemi létezőnek van önállósága, az áll meg önmagában. Az ember földi életében csak akkor tudhatja, hogy tud, ha egyszersmind valami mást is tud. Ez az oka annak, hogy az öntudat megnyilvánulása jelen körülményeink között függ az ember életműködéseinek normális lefolyá­sától. Ebből azonban nem következik, hogy az öntudat csupán az ember élet­működéseit kísérő jelenség. Az öntudatban megélt feltétlenséget és egységet csak a valóság egészére nyitott, feltétlen és ezért el ném múló jelleg magya­rázza meg. 20

Next

/
Oldalképek
Tartalom