Szolgálat 49. (1981)

Tanulmányok - Weissmahr Béla: A lélek halhatatlanságának kérdése az emberi értelem fényében

a vallásos meggyőződést a mesék világába utaljuk, illetve udvariasabban kifejezve csupán társadalmi, illetve lélektani jelenségként kezeljük.

Az igazsághoz vezető értelmi ismeret tehát nem lehet pusztán értelmi belátás nélkül működő erők működésének következménye. Ezt a megállapítást nem érvényteleníti, inkább alátámasztja az a tény, hogy nem minden állítás igaz, pontosabban, hogy ennek következtében tudjuk: az igaz és a téves állítások között alapvető, feltétlen különbség van. Ha az egyes állításokban semmivel sem lenne több, mint az, ami az őket létrehozó természeti erők működéséből következik, akkor érthetetlen lenne: hogyan jön létre egyszer igaz, máskor meg téves állítás, és hogyan tudunk köztük különbséget tenni.

Valaki itt esetleg arra hivatkozik, hogy hiszen érzékszerveink is „tévednek", mint pl. az optikai csalódások esetében, és — mondja - az értelmi tévedést ennek mintájára kell elgondolnunk. Erre a válasz az, hogy a példa inkább az ellenkezőjét bizonyítja, azt ti., hogy az értelmi ismeret alapvetően különbözik az érzékléstől. Hiszen az érzéki csalódást nem érzékeljük, hanem érzéklő ismereteinkre reflektálva értelmünkkel ismerjük fel, hogy érzékszerveink nem minden esetben, sőt tulajdonképpen sohasem közvetítenek számunkra teljesen objektív ismeretet. Éppen annak tudata, hogy ismereteink bizonyos mozzanatai nem teljesen objektívek, bizonyítja a legvilágosabban, hogy rendelkezünk egy feltétlen állásponttal, amely minden szubjektivitás, azaz ismeretünk egyéni érvényessége fölé emel. Ismeretünk nem objektív mozzanatainak felismerése tehát egyik nyilvánvaló jele, hogy van benne valami feltétlen, minden szubjektivitástól független jelleg, azaz objektivitás is, ami csak anyagi erőkből nem magyarázható meg.

2) Egy másik fontos tény: különbséget tudunk tenni jó és rossz között, és tudjuk, hogy ez a különbség bizonyos esetekben feltétlen. Kétségtelen ugyan, hogy a jó és rossz fogalmának kialakulásában szubjektív tényezők fontos szerepet játszanak: lélektani eredetét tekintve elsősorban azt nevezzük jónak, ami nekünk kellemes, ami kielégít, ami gyönyörködtet, rossznak pedig azt, ami fájdalmas, kellemetlen, veszélyes. Azonban már akkor is, amikor ezeket felismerjük, nem pusztán észlelünk valamit. Anélkül, hogy elméletileg megfogalmaznánk, tudjuk: jó az, ami megfelel bizonyos követelményeknek, rossz pedig az, ami elmarad mögöttük. A maga „fizikai“ mivoltában ui. minden dolog vagy esemény olyan, amilyen, se nem jó, se nem rossz. Ahhoz, hogy jónak vagy rossznak nevezhessük, valamihez viszonyítanunk kell őket. Ha tehát egyáltalán beszélni tudunk jóról vagy rosszról, akkor rendelkezünk egy normával, egy mérőével, amelyhez viszonyítunk. Az ember tehát nemcsak azt tudja megismerni, ami éppen „előfordul", hanem a puszta ténylegességen túl azt is, hogy valaminek milyennek kell lennie, hogy mi az eszmény. Mára dologilag nem létező „ideálisnak“ ez a felismerése sem igen magyarázható meg pusztán fizikai, biológiai tényezőkből. Az persze igaz, hogy nagyon sok esetben ezt az eszményt, ezt a követelményt magunkból kiindulva határozzuk meg: azt tartjuk jónak, ami megfelel a saját (szubjektív) érdekeinknek. így pl.

15