Szolgálat 48. (1980)
Eszmék és események - Beszéd Morumbiban, a bencés rendház Szent Gellért-szobrának avatásán (Tóth Veremund)
Az idegenből Magyarhonba térült Gellért püspök fáradságos apostoli útjain szívével belenőtt a magyarságba, közvetlen természetességgel beszél „a mi kedves Pannóniánkról". Zörgő szekerén vonul tanyáról tanyára, elhintve mindenütt a vigasztalás és az örömhír igéjét. De eközben sem tagadja meg tudós mivoltát: még a zötyögő szekéren is kedves könyveit olvassa. Ha közben valami kegyetlenséget tapasztal, megállítja szekerét, közbenjár az igazságtalanul bántalmazottakért, elmegy még a királyhoz is, hogy megtért híveiért közbenjárjon. Mikor aztán este megpihen, előveszi tollát, és ír, míg ki nem esik kezéből a toll, vagy a zsolozsma órája nem hívja az Or házába. Az egyik tanyán malom zörgése és a malomhajtó asszony éneke zavarja meg olvasásában. Csodálkozva kérdezi kísérőjétől: „Walter, hallod-e magyaroknak énekét (symphoniam Hungarorum), miképpen zeng?" így kapjuk a Gellért-legendában az első hírt őseink énekéről. Gellért azután gazdagon megjutalmazza a dalos ajkú szolgálót. (14. fej.) Szent István halála után egyre inkább sűrűsödtek a magyar égen a sötét fellegek: testvérviszály, versengés a trónért, a pogányság elhatalmasodása. Gellért püspök nem hátrál meg szent missziójában. Prófétai bátorsággal dorgálja a népet elnyomó hatalmasokat: „Tulajdonképpen senki sem nevezhető valódi királynak, aki nem szolgája Istennek. Akik csak azért uralkodnak, hogy király legyen a nevük, s a népet fölfalják, az adót behajtsák és mindent a világ kívánsága szerint hiú dicsőségre fordítsanak, nem királyok, hanem néptiprók" (Deliberatio). 1043 húsvétján Aba Sámuel ellen mondott feddő beszédével annyira meghökkentette a király kíséretét, hogy a tolmács nem merte lefordítani beszédét a király előtt. Gellért püspök szigorú parancsára aztán mégis tolmácsolta a kemény atyai szavakat: „A negyven napos szent böjtnek megtartása bűnösöknek adatott bűnbocsánatra és az igazaknak a jutalomra, te pedig, ó király, megfertőzted ezt, mert kardoddal gyilkoltál és megfosztottál engem az atya névtől, minthogy ma nélkülöznöm kell legkedvesebb gyermekeimet. Semmi kegyelmet azért e napon nem érdemelsz“ (Gellért-legenda, 18. fej.). Gellért püspök az események torlódásában meglátta a véget, ami rá vár. De nem hátrált, nem vonult vissza. Életét még zöld keresztünkre tűzte, Lett vértanúknak s főpapoknak tükre. Fehér virághoz piros rózsát szerzett: Áldjuk a Szentet! „Testvéreim és püspöktársaim és ti hívők, akik itt vagytok, tudjátok meg mindnyájan, hogy mi a mai napon a vértanúság koronájával a mi Urunk Jézus Krisztushoz, az örök boldogságba jutunk" (Gellért-legenda, 19. fej.). Gellért, társaival együtt, ment tovább az úton, amerre az Isten hívta. Nem hátrált meg, nem alkudott. Gyalázóira áldást mondott. Még rhielőtt elérték volna az érkező árpádházi hercegeket, Endrét és Leventét, a megvadult pogányok 72
