Szolgálat 48. (1980)
Az egyház szava - II. János Pál levele a Szent Gellért-jubileumra
AZ EGYHÁZ SZAVA II. JANOS PÁL LEVELE A SZENT GELLÉRT-JUBILEUMRA Lékai László bíboros, esztergomi érseknek, az érsekeknek, a püspököknek, a papságnak, a szerzeteseknek és szerzetesnőknek és valamennyi hívőnek. Szívből örülök, hogy legutóbbi levelem után ilyen rövid idővel egy ünnepi évforduló alkalmat ad rá, hogy újra hozzátok forduljak. Az egyetemes egyház ebben az évben ünnepli a nyugati szerzetesség pátriárkája, Szent Benedek születésének 1500. évfordulóját, a magyar helyi egyház pedig ugyanebben az évben emlékezik meg Szent Benedek egyik nagy fia, Szent Gellért püspök és vértanú születésének millenniumáról is. Meglepő találkozása két évfordulónak! Szent Gellért a velencei Szent György-kolostor szerzetese volt, akit már fiatalon apáttá választottak. (Legenda minor és Legenda maior S. Gerhardi, ed. E. Madzsar, Scriptores rerum Hungaricarum 2, 1938.) Életrajzából Szent Gellért alakja három egymást követő jellegzetes keresztény életformában jelenik meg előttünk: mint szerzetes, mint apostol és mint vértanú. A szerzetes Isten embere, aki imádságban és munkában teljesen Istennek szenteli életét; az apostol az evangélium üdvözítő örömhírének hirdetője, aki életszentségre neveli a keresztényt és kereszténységre vezeti a pogányt; a vértanú az, aki szeretetének végső tanúbizonyságaként önmagát, imádságos életét és apostoli munkáját mindenestől Istennek adja. 1. Szent Gellért Isten embere volt: Szent Benedek Reguláját követő szerzetes, aki imádságban és munkában teljesen Istennek szentelte életét. Szent Benedek Regulájában (ed. bilingue: D. Söveges, Pannonhalma 1948) a kolostori hivatás értékmérője az, hogy „valóban Istent keresi-e a szerzetes“ (Reg. 58). Isten keresésének gyakorlati módja pedig Krisztus engedmények és megalkuvás nélküli követése a szerzetesi engedelmesség útján. „Ez illik azokhoz — írja a Regula —, akik Krisztusnál semmit kedvesebbnek nem tartanak“, és éppen ezért követik őt abban, ami legjellemzőbb földi életére, és amit ő maga ezekkel a szavakkal határozott meg: „Nem azért jöttem, hogy a magam akaratát tegyem, hanem azét, aki küldött engem“ (Reg. 5; vö. Jn 6,38). Nos, Szent Gellért azért volt az Isten embere, mert életét az engedelmességnek ezzel a szándékával egészen Istennek szentelte, úgy, ahogy Krisztus kijelentette. Hogyan tehette ezt? A válasz világos és egyértelmű: a Regula szabályai szerint, az imádság és a munka kettős összhangjában. Szent Gellért mint Isten embere az imádság embere volt, ha az imádságot a szerzetesi hagyomány szellemében úgy tekintjük, mint a lectio, meditatio és contemplatio szervesen összetartozó hármas fokozatát. Még az apáti tisztről 50
