Szolgálat 47. (1980)
Tanulmányok - Liptay György: Erősebb, ami összeköt, mint ami szétválaszt
kell vallanunk, hogy az új gyakorlat - főleg azok számára, akik olyan országból érkeznek, ahol a „Matrimonia mixta“ motu proprio előírásait, illetve lehetősegeit nem tette magáévá az egyházi törvényhozás - meglepetést jelent. Lehetséges, hogy maguk az osztrák, illetve német kollégák sem egykönnyen szokták meg az új lelkipásztori gyakorlatot. Említsünk meg néhány idevonatkozó rendelkezést: Vegyesvallású felek házasságot köthetnek katolikus vagy nem katolikus lelkipásztor előtt is, bármelyikük templomában; másvallású fél lelkipásztora eljöhet a másik fél templomába, és az ottani lelkipásztor engedélyével és jelenlétében esketheti őket, - a katolikus félnek azonban, ha az eskető lelkipásztor nem katolikus, előzetes fölmentést kell kérnie és kapnia a forma alól. Ugyanígy abban az esetben is, amikor vegyesvallású felek forma alól adott fölmentéssel pusztán polgári hatóság előtt kívánnak itt egyházilag érvényesnek elismert házasságot kötni. Szóval a lehetőségeknek olyan sora tárul fel, amelyet régebbi gyakorlat szerint elképzelhetetlennek tartottunk. (Mennyi nehéz leikipásztori döntéstől maradnak megkímélve jelenleg a kollégák, - ezt csak azok tudnák elmondani, akik együtt szenvedték végig a lelkiismeretes katolikus jegyes minden vergődését és panaszos gyónási kísérletét!) A gyermek kereszteltetését — bármelyik egyházban történjék is - lelkipásztori megbeszélés előzi meg. Minden keresztségi oktatás lényege, hogy a pap a gyermek vallási neveltetése körüli helyes magatartásról beszél a szülőkkel, tisztán katolikus és vegyesvallású családokban egyaránt. Hitvallástól függetlenül a legfontosabb kérdések maradnak: nevelje rá a szülő gyermekét zsenge gyermekkorban a legegyszerűbb imádságokra, hozza el magával a templomba, alakítson benne tiszteletteljes megbecsülést Isten szent dolgaival szemben, mutasson neki jó példát a keresztény életből, vezesse be vallási életünk megszentelt hagyományaiba és szokásaiba. Ezen a téren nem mulaszthatjuk el, hogy figyelmet ébresszünk mindkét szülő közös kötelességével szemben. Gondolok itt az édesapákra, akik olyan nyugodtan és gondoktól mentesen engednek át a vallási nevelés terén is minden kezdeményezést az édesanyáknak, akik tudvalevőleg minden viszonylatban megelőzik őket a kisgyermek gondozásában. Akik viszont még visszaemlékeznek a bécsi egyetem egyháztörténészének, Prof. E. Tomeknek nemes alakjára, talán idézni tudják tőle, ahogyan édesapjára emlékezett. Előadását megszakítva a Votivkirche irányába mutatott: „Oda vitt el minket minden vasárnap délelőtt a nagymisére, ebéd után a litániára, azután késő estig a Práterben voltunk vele. Azt, hogy ma itt állok mint pap és egyetemi tanár Önök előtt, azt Isten után neki, az édesapámnak köszönhetem!“ A keresztelést vallásos nevelésnek kell követnie: ennek jelentős eszköze az iskolai és templomi hitoktatás, a közös istentisztelet. Elengedhetetlen követelmény, hogy a szülő érdeklődést mutasson a gyermek iskolai hitoktatása és templomi oktatása iránt. Akkor is, ha a tiszteletes úrtól hallja az Isten igéjét. Nagyon jól bevált régi módszer volt, amikor a szülő megkérdezte: Mi volt az evangélium, miről beszélt a plébános úr? (még szerencsésebb módon: mit hal52
