Szolgálat 47. (1980)

Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Az újszövetségi kánon mint az ökumenizmus példaképe

első levelei ugyan nem ilyen történelmi meggondolásból születtek, az azonban kétségtelen, hogy leveleinek további másolása, körözése, összegyűjtése és, ha jól sejtjük, a nem Páltól származó, de Pál neve alatt írt és körözött levelek megalkotása már ennek a veszélyhelyzetnek a terméke. Ezért az a tény, hogy az apostolok halála után az ő nevük alatt „posztumusz“ levelek születnek, nem kell, hogy rögtön a „kegyes csalás“ gyanúját juttassa eszünkbe. A páli irodalmi forma — a keresztény közösséghez írt levél, mint hithirdető és pasztorációs eszköz — olyan újítás volt, amely természetszerűen kínálkozott, hogy a még le nem írt páli hagyományokat is a tanítványok tollából, de Pál neve alatt rögzítse. Látjuk tehát, hogy az apostolok nevében vagy neve alatt készült újszövetségi iratok már keletkezésükben a keresztény tanítás teljességét kívánták írásban lefektetni. Azok a levelek, amelyek apostolisága minden valószínűség szerint „posztumusz“, próbálnak leghatározottabban állást foglalni az apostoli tekintély mellett, hogy így elejét vegyék a gnosztikus tanítások burjánzásának. A kánon kialakulásában tehát jelen van mindvégig az a törekvés, hogy a szerteágazó keresztény hagyományok minél teljesebb módon találjanak képviseletet az újszövetségi írásokban, azaz, hogy együttesen képezzék a későbbi nemzedékek számára az eredeti tanítás foglalatát. A második század keresztényei, akik a hagyomány egészét próbálják megőrizni, sosem hajlandók egyik vagy másik apostol mellett lándzsát törni, Marcionnal szemben, aki „az Apostolról“ egyesszámban beszél (és csak szent Pál tekintélyét ismeri el), hangsúlyozzák az apostolok összességét, a tizenkettőt, mint közös alapot (vö. Jel 21,14); az apostol o k tanítását nevezik mértéknek és mércének minden hitbeli kérdésben.

c) Eretnekellenes irány

A kánon nem valami elméleti és eszményi teljességet akar összefoglalni. Kifejezetten „tendenciózus“ módon, azaz bizonyos irányzatok védelmében, illetőleg irányzatok ellen jött létre. Röviden: antignosztikus, azaz a gnoszticiz- mus eretnekségével szembeszállva akar irányt mutatni. A gnoszticizmus eredetét és lényegét illetően a kutatók nem értenek egyet. Az mégis aligha kétséges, hogy olyan eszmei áramlattal, ideológiával van dolgunk, amely jobbára filozófiai előítéletekre alapul. Mindenekelőtt a belső embert, a vallásos élmények és ismeretek alanyát hangsúlyozza, szembeállítva a külső, vagy testi emberrel, aki része az anyagi világnak. A gnoszticizmus számára a kereszténység csak egyike a sok gondolati és ideológiai forrásnak: a keresztény Egyház tanításait felhasználja, de igazában csak azokat az elemeket válogatja ki, amelyek előítéleteinek megfelelnek. Célja a belső ember megváltása az önismeret, a belső szabadság felfedezése és megvalósítása révén. Ez igazában önmegváltás; sem a megtestesülés, sem a kereszthalál révén történt megváltás gondolata nem illik rendszerébe. A test feltámadásával alig tud mit kezdeni. Ugyanakkor a keresztény iratok egy része sok olyan szöveget tartalmaz, amelyek a szövegösszefüggésből kiszakítva mégis nagyon megfelelnek a gnosztikus gondolatoknak. Amikor

*

31