Szolgálat 46. (1980)
Eszmék és események - „Muszáj minden vasárnap templomba menni?" (Esseni egyházm.)
egész emberiségnek. Minden önmegtagadás, minden áldozat, a szeretet minden aktusa, minden erény egy-egy titokzatos „ostyává“ válik számunkra, amely Krisztust ajándékozza a telkeknek. Minél több keresztet kell hordoznunk, annál több ostyát „konszekrálhatunk“, annál több léleknek oszthatjuk ki a lelki, titokzatos áldoztatásban Krisztust, Istent. Zsámár Jenő MUSZÁJ MINDEN VASÁRNAP TEMPLOMBA MENNI? „A legtöbben úgyis csak szokásból mennek!“ — Ez igaz. De ugyanez áll cselekedeteink legnagyobb részére is. Fogat mosni, újságot olvasni sem tudunk mindig teljes tudatossággal. Igazi nagy személyes döntésekre (pl. hivatásválasztás, házasság) nem túl gyakran kerül sor az ember életében. A hit melletti vagy elleni döntés rendszerint azokban az apró lépésekben történik meg, amelyeket megteszünk vagy elmulasztunk. És tegyük hozzá: jó szokásokért gyakran keményen meg kell küzdeni. „Nem találok közösséget a templomban.“ — Kérdés, milyen közösséget keresünk. Nem várhatunk olyan fajtát, mint egy ifjúsági kör, egy osztály vagy egy klub. Biztos, hogy X nagymama és Y egyetemi hallgató nézetei nagyon eltérnek egymástól. De ha együtt vesznek részt a szentmisén, az annyit jelent, hogy mindegyikük arra a Jézus Krisztusra és senki másra alapozza életét, akiről itt és most szó van, mégpedig életre-halálra. Nagyon könnyelműen kezeljük azt a tényt, hogy az én helyemet az istentiszteleti közösségben Isten előtt senki el nem foglalhatja, az én imámat, az én „Amen“-emet senki el nem mondhatja. Itt nem nevezhető ki helyettes. „Nem érzem szükségét.“ — A társadalom, amelyben élünk, mindinkább puszta szükségletek társadalmának tekinti magát, föllépő és kielégülő igények hálózatának. De aki nem tud megszabadulni ennek a gondolkodásnak kényszerétől, az soha nem tudja megtapasztalni reménységünk Istenét. Mert a reményünkről szóló isteni üzenet ellenkezik azzal, hogy az ember a vágyait mindenestül szükségletei világához igazítsa (mint a német szinódus tanítja). Attól akarjuk-e függővé tenni Jézus halálának ás feltámadásának nyilvános hirdetését (amitől megmentésünket és a világ megmentését reméljük), hogy hét végén milyen hangulatban vagyunk, vagy hogy aludtunk szombat éjjel? Maga Jézus józanul megállapítja: „Sorra kezdték magukat kimenteni“ (Lk 14,18). „Az istentisztelet mai formájában semmit sem ad nekem.“ — Sokan törik a fejüket újjáalakításán. De aki az istentiszteletet, az Isten színe előtti szolgálatot ilyen magatartással látogatja: „Hadd lám, mi érdekes lesz ma (vagy: miféle programot gondoltak ki)“, az nagyon hamar meg fogja találni az okot, hogy otthon maradjon. Aki fölöslegesnek találja az Isten irgalmáért való könyörgést (mintha bizony az megilletne bennünket), aki már nem tud mit kezdeni Isten 77
