Szolgálat 46. (1980)

Eszmék és események - A rendkívüli holland szinódus (R.)

ESZMÉK ÉS ESEMÉNYEK

A RENDKÍVÜLI holland szinódus

Január 14—31-ig ülésezett Rómában. A Szentatya hívta össze, hogy tanulmányozzák „a holland katolikus egyház jelenlegi lelkipásztori tevékenységét, és így az egyház még inkább a .communio' megnyilvánulása legyen“.

A holland katolicizmus sokáig mint protestáns többség közt élő, püspökeit zárt sorokban, híven követő közösség volt ismert. A két háború között, a vasárnapi misehallgatást (kb. 70%) és az évi szentgyónást (kb. 30%) véve alapul, Európa egyik legbuzgóbb közösségét alkotta. De kitűnt iskoláival, újságjaival, egyesületeivel és nem utolsó sorban missziós munkájával is. Még 1960-ban kb. 7000 pap, testvér és nővér dolgozott a világegyház legkülönbözőbb vártáin, és nem egy missziós rend bölcsője ringott Hollandiában.

Időközben a katolikusok száma elérte a protestánsokét, és anyagilag is jólétre tettek szert. A II. Vatikáni Zsinat határozatait elsőnek és sokak szerint igen gyorsan igyekeztek a gyakorlatba átültetni. Kifelé a modern világgal folytatott párbeszéd vágya jellemzi törekvésüket — jó példa erre az ún. holland katekizmus —, befelé pedig az a tudat, hogy az Egyház minden tagja részesül ennek papi küldetésében. Egy 1977-ben végzett fölmérés szerint átlagban 139 laikus hivő dolgozik önkéntesen az egyes plébániákon (53% nő, 47% férfi: hitoktatók, templomi felolvasók, liturgia-előkészítők, család-, beteg- és öreglátogatók, karitászfelelősök stb.). 1978-ban 276 laikus dolgozott főfoglalkozásúként a lelkipásztorkodásban; számos „tanács“ működik plébániai, egyházmegyei és nemzeti szinten.

A megújulás hamarosan feszültségekhez vezetett, nemcsak a hívek körében, hanem magán a püspöki karon belül is. Az 1978-ban tartott 3. Pasztorális Tanácskozás határozatainak 7. pontját (amelyben a nők és házas papok szentelését, a fölmentett papok lelkipásztori szolgálatát kívánták) a héttagú püspöki kar ugyan egységesen visszautasította, de sok más esetben véleményük megoszlott, és a gyakorlatban is igen különböző utakat követtek egyházmegyéikben. Annyira, hogy szinte lehetetlennek tűnt a párbeszéd a püspökök és még inkább a hívek egyes csoportjai között. Egyesek elvileg is megkérdőjelezték a püspöki kar döntéseinek kötelező erejét. A belső feszültségek megzavarták a Rómához való viszonyt is. Egyesek a hit gyors és általános széteséséről panaszkodtak „megújulás“ címén, mások viszont a felülről jövő intézkedésektől féltek, mert ezek „megakadályozzák azt a feleletet, ami a mai embert érdekli.“ Sokak előttt tisztázatlanná vált a hierarchia szerepe és jogosultsága. A demokratikus magatartást nemcsak a gyakorlati kérdések megoldásánál követelték, hanem elvi és doktrinális szempontoknál is. Talán itt rejlik egyik oka annak,

70