Szolgálat 46. (1980)

Az egyház szava - A liturgia a jövő kapuja (Holland püspöki kar)

dés jön létre, viszonyba lépünk másokkal, barátság, szeretet alakul ki. Egy mosoly például sok mindenben megértést hozhat létre; az anya megsimogatja gyermekét, hogy megvigasztalja, vagy csak egyszerűen éreztesse vele, hogy szerető gondja nem csökken; bizonyos alkalmakra ajándékkal szerzünk örömet egymásnak; aláírunk valamit, hogy ezzel megmutassuk: egyetértünk az írás tartalmával; közeledünk valakihez és kezet nyújtunk neki, beszélünk egymással, és az illető sem szalad el ilyenkor, hanem megfogja a kezünket és válaszol.

Alapjában véve nem sokra van szükség, hogy megérintse lelkünk legmélyét. Ilyenkor hála, kiengesztelődő készség, vigasz, béke, egyetértés tör fel bennünk, vagy ellenkezőleg bosszúság, fájdalom, tiltakozás a lét gonoszsága ellen. Fontos pillanatokban egy kiejtett vagy ki nem ejtett szótól, egy irántunk tanúsított vagy elmulasztott figyelmességtől függ lelkiállapotunk. Pedig hát mindennap újra tapasztaljuk, hogy igen gyakran későn ismerjük fel vagy kihasználatlanul hagyjuk elmúlni a legjelentősebb pillanatokat, hogy nem tudunk igazi emberi együttlétet teremteni. Napról napra megéljük emberi és embertársi korlátáinkat.

Kicsit jobban belemélyedünk itt az emberi kifejeződésbe, a kölcsönös érintkezésbe és annak elégtelenségébe, mert meggyőződésünk szerint ezen áll vagy bukik a keresztény istenszolgálat.

Közös hitünk beszédben és cselekvésben jut kifejezésre. Az istentiszteletre annál is inkább érvényes ez, mert a szavak és cselekmények ott különös értelemre és értékre tesznek szert. Azért is, mert az Úr mai üdvözítő működését fejezik ki, meg azért is, mert közös hitünket ismerjük föl és mélyítjük el bennünk. De lényegesen befolyásolná az istenszolgálatot közös tehetetlenségünk, elégtelenségünk is — ami állandóan fenyegeti emberi együttélésünket —, ha éppen az istentiszteletben nem maga Isten adná erejét, hogy ennek fölébe nőjünk és feléje tartsunk.

Az istentisztelet egységet, összhangot akar teremteni Isten között és köztünk, hit és valóság közt. Fáradhatatlan próbálkozás, hogy az ember sajátos eszközeivel végbemenjen életünkben a megtestesülés titka, s ugyanakkor az ember szíve Urához, Istenéhez emelkedjék, nagyságát dicsérje, támogatását kérje, segítségét megköszönje.

Joggal állíthatjuk tehát: az a mód — esetleg hiányos mód —, ahogyan egymással bánunk, Istennel való érintkezésünk alapja. Ha megszoktuk, hogy mindennapi életünk körében a hála és megbocsátás, a vigasz és bátorítás szavait mondjuk, akkor ezek a szavak az istentiszteletben is újból fölhangzanak, elmélyülnek, kiteljesülnek. Ha mindennapi életünkben megbízhatóan, gyógyítóan, szolidárisán cselekszünk másokkal, akkor lesznek kifejezőek ezek a cselekmények Istennel való érintkezésünkben is. Ha nem vagyunk képesek erre, ha nincs egymásnak mondanivalónk, akkor a Jóhírt sem tudjuk hirdetni egymásnak. Ha egymásnak nem teszünk szolgálatot, hogyan tudnánk kialakítani az Isten-szolgálatot? Nem fosztjuk-e meg így egymást attól a lehetőségtől, hogy megnyíljunk Isten, a szolgálat, az üdvösség Istene felé?

5

65