Szolgálat 46. (1980)
Tanulmányok - Sántha Máté: A szép szolgálat öröme
A liturgia tele van mélyértelmű szimbólumokkal. A térdhajtás, az oltárcsók, a kar kitárása, a keresztvetés, a paténa és a kehely fölemelése stb. akkor tölti be szerepét igazán, ha „szépen" csinálják. A prefáció alig néhány hangot felöle- iő dallamáról Mozart azt mondta, odaadna érte mindent, amit életében alkotott. Tudjuk-e igazán „illő és üdvösséges“ hálaadásként énekelni? — Egy buzgó falusi papnak sajnos nem sok tehetsége volt az énekléshez. (A történet megint csak a régi időkben játszódik, amikor a nagyheti szertartásokat még reggel és latinul végezték, és főleg nagyszombaton, a húsvéti készülődés dandárjában, alig lézengett ilyenkor a templomban valaki.) Az Exsultet-et viszont igen nagyra becsülte. Megkérte egy latinul tudó hívét, énekelje el a padban, míg ő a húsvéti gyertya előtt csendben imádkozta. A liturgikus szempontból enyhén szabálytalan eljárás meggyőződésem szerint örömet szerzett a jó Istennek, s mindenképpen életre szóló boldog élményt az eset „hősének". Ma már ez így nem képzelhető el, de fokozottan érvényes a két elv, amelyet sugall: a hívek minél nagyobb bevonása a liturgikus szolgálatba (orgona, ének, olvasmányok stb.) és az ötletes rugalmasság. A misekönyv bevezetőjében a régi „rubrikák“ helyén ma inkább lelki megalapozás és általános útmutatás található. Sokféle lehetőség és ajánlat, nem merev szabályok. Van, akit ez zavar — lélektanilag érthető, hiszen nehéz átállni a megszokottról valami másra —, és egyre-másra aprólékos kérdésekkel fordul az „illetékes szervekhez“, megkívánva, hogy minden kis részletben tovább is kézen fogva vezessék. A másik oldalon meg ott vannak azok, akik most már semmit sem tartanak „kötelezőnek", hanem tetszés és „ihlet“ szerint saját elgondolásaikkal helyettesítik be. Egyik sem az új liturgia szelleme. Az elsők próbáljanak a saját lábukra állni, meglátni a belülről sugárzó szépséget, amely a maga egészébe vonja az egyes mozzanatokat. A második csoportnak pedig nyugodtan ajánlhatjuk, hogy majd akkor újítsanak tovább, ha már az új liturgia minden lehetőségét kimerítették. Mert ettől még ugyancsak messze járunk. (Hogy egyebet ne említsek, a misekönyv négy fölséges kánonából a legtöbb helyen csak a középső kettő dívik, mivel a két szélső „hosszú"...) Szép, Isten szolgálatához illően szép akkor lesz a szentmise végzése, ha szerves, vagyis belső átélésből fakad, s ennek megfelelő magatartást hoz magával. Akkor nem kell félni a megfelelő helyeken mintegy maguktól adódó spontán megnyilatkozásoktól sem, szóban, gesztusban, mert ezek sem lesznek stílustörők. Föltétlenül szükség van erre a szentségek, pl. a ke- resztség, szentkenet kiszolgáltatásánál, ahol egyénileg kerül a pap kapcsolatba a hívekkel, nem is beszélve a gyóntatásról. Nagy vizsgája a liturgikus magatartás szépségének az a terület, ahol a pap többnyire magára marad Istenével: a papi zsolozsma. Ismeretes a régi tréfás kérdés: szabad-e breviáriumozás közben dohányozni? Az illetékes kongregáció válasza tagadó. Fordítva: szabad-e dohányzás közben imádkozni? A válasz igenlő. Nos, a humor itt is lényeget takar. Isten előtti magatartásunkban minden megengedhető, ami Isten gyermekének természetes otthonosságából fakad. De minden tilos, ami a figyelmességet, a tiszteletet, a szeretetet sérti. Hogy kinél 43
