Szolgálat 46. (1980)

Tanulmányok - Sántha Máté: A szép szolgálat öröme

veszi a lábát megkenő Mária cselekedetét Júdás kifogásával szemben, miközben „megtelt a ház a kenet illatával“ - örök tanulságul azoknak, akik templomépítés és díszítés helyett az egyház minden anyagi lehetőségét „a szegények javára“ kívánnák fordítani. — Hogy pedig a lélekben milyen hatást válthat ki a liturgikus cselekmény szépsége: elég Claudelra gondolnunk, akit a megtérés kegyelme a karácsonyi vesperás Magnificat-éneke alatt ért utol a Notre-Dame-ban.

A szakrális tér

Isten házát építgető keresztény őseink nagyon tisztában voltak vele, hogy annak szépnek kell lennie. A kölni dóm vagy a firenzei Szent Lőrinc-bazilika a belépő szívét máris Isten dicséretére emeli föl. És most ne az építmény monumentalitására és a részletek pompájára gondoljunk elsősorban, hiszen ezt egy szerény falusi templom nem tudja utánozni, hanem arra, ami utánozható: a benyomás egységére és a belőle áradó áhítatos odaadás szellemére. Az egységet még csak nem is stílusbelileg értem. Tudvalévő, hogy a legtöbb templom vagy hosszabb ideig épült, s így már külsejében keveredik a román a góttal vagy a barokkal, vagy legalábbis a berendezésén, freskóin, szobrain hagyják rajta nyomukat az egymást váltó korok. Ez a „művészeti pluralizmus“ még nem baj. De akkor már fölszisszen az ember, amikor egy szépen kiformált oltáron selejtes, giccses Jézus Szíve-vagy Mária-szoborra bukkan. Azt szokás mondani erre: a szobor, a kép úgyis csak emlékeztető, és az áhítatos hívőnek mindegy, mi előtt imádkozik. Ne áltassuk magunkat: nem mindegy! A giccses környezet giccses imára ösztökél, — ömlengő frázisokra, amelyeket magunk sem veszünk komolyan, vagy megszokott formulák gépies mondogatására (sajnos, ezek közé tartoznak, az Úr imájától kezdve, legszentebb imáink!). A templom berendezési tárgyainak segíteniük kell az imádkozót, hogy önmaga legjavát adhassa Istennek. „Ne adjanak okot helytelen jámborságra" (Lit. konst. 125; vö. 122).

Természetesen nem jelenti ez azt, hogy egyik vasárnapról a másikra az egész berendezést kidobáljuk, és híveinket ultramodern alkotásokkal ejtsük sokkba. A megszokotton való minden változtatást csendes, céltudatos nevelő munkának kell megelőznie. (Nem egy plébános itt „lőtte el“ az új liturgia bevezetését.) A templom a hívek közös otthona: minden alakítását, amennyire csak lehet, közösen kell megbeszélni velük, amiben tudnak, segítsenek benne (ne csak hozzá), és ha netán akad — nem egy helyütt akadna — tehetséges ember, akár népművész, aki odaillő alkotással gazdagíthatja, az még inkább hozzájárul, hogy a templom valóban a „mienk“ legyen. Persze nem biztos, hogy maga a plébános járatos a műalkotások megítélésében. Nem szégyen hozzáértőt segítségül hívni, ha lehet, megint csak a hívek köréből (vö. LK 126).

Különben a mai ember ízlésére a nagyobb egyszerűség jellemző. A túlzsúfolt barokk templomtér ma már a múlté. Viszont nagyon vigyáznunk kell arra, hogy a katolikus templom a szentségileg benne időző valaki köré épül, a be41