Szolgálat 46. (1980)

Tanulmányok - Hermann Schäufele: „...értsetek egyet..."

lekményben való „részvétel“, „behatolás", az annak való „odaadás“ áldozatává - kel! válnia. „Urunk, Istenünk — így szól az első böjti vasárnap felajánló könyörgése —, kenyeret és bort hozunk a szent áldozatra, amelyet a böjti idő kezdetén megünneplünk. Fogadj el ezekkel az adományokkal együtt bennünket magunkat is, és egyesítsd odaadásunkat Fiad áldozatával.“

Látjuk — és még jobban tudatosítanunk kellene magunkban -, hogy már a kánon megkezdése előtt, a tulajdonképpeni „actio eucharistica“ előtt imádkozni kell áldozati adományunk lelki és szentségi „megszenteléséért“ és „elfogadásáért“. Akár közvetlenül („változtasd át“, „fogadj el minket vele együtt"), akár közvetve, amennyiben a bemutatásnak egy előzetes, korábbi aktusában hivatkozunk erre, mintha már végbe is ment volna. A liturgikus imának szokásos sajátja az ilyen elővételező beszédmód. Hiszen azt, ami igazából a hely és idő fölötti föl- séges Isten „örökkévaló pillanatában“ történik, emberi gondolkodásunkban és cselekvésünkben az időbeli „előtt“ és „után“ kategóriáiba kell tagolnunk. De alapjában véve mégsem választhatjuk külön. Hogyan tudná az a pap, aki ezt nem látja és nem érti, egyáltalán kifejezésre juttatni saját maga és a jelenlevők számára, akikkel együtt imádkozik és cselekszik, az elmellőzhetetlen nagy gondolatot: hagyni kell magunkat bevonni abba az áldozatba, amelyet Krisztus egy- szersmindenkorra bemutatott az Atyának, és a jelekben a mi szolgálatunk által ismét valóságosan meg akar újítani? Hogyan fejezhetné ki ezt másképp, mint ahogy az Ordo Missae előírja?

A kérdés csak az: Eléggé kiemeli-e a pap eljárása és magatartása ezt a lényegileg áldozati jelleget, amelynek hangsúlyozása ott lebeg az egész euka- risztikus liturgia fölött, és ráüti bélyegét az egész szentmisére? Néha az lehet a benyomásunk, hogy egyes celebránsok túl könnyen és könnyedén elsiklanak e fölött a központi gondolat fölött. Hogy ne is beszéljünk egy újabban ismét fölmerülő sajnálatos visszaélésről (állítólag „a csend zónájának“ helyreállítása érdekében), amikor pontosan a kánonnak azokat a helyeit imádkozzék halkan, amelyek az áldozat bemutatásáról és a magát feláldozó Úrral való egyesülésünkről beszélnek. Legföljebb még csak — az alapítási „elbeszélésen“ kívül — a Memento-imákat mondják előszeretettel hangosan. Mindenki beláthatná, hogy ennek tartós gyakorlata szükségképpen lényegesen csökkenti a misén való részvétel áhítatát, és idővel pusztító következményekkel jár az eukarisztiába vetett teljes hitünkre nézve. És hogy is hagyhatja ki valaki az epiklézisnak az átváltozást megelőző imáját (a kéréssel, hogy „a Szentlélek által szenteld meg áldozati adományunkat“), vagy az átváltozás után az anamnézisimát (ünnepélyes engedelmességi nyilatkozatával az Egyház nevében az Atya előtt: „Annak emlékét ünnepeljük tehát, Istenünk ... és így felajánljuk neked ezt az élő szent áldozatot“)! Ez az ima nélkülözhetetlen; az „emlék“ és az „áldozat" összekapcsolódását mutatja, amint ez a hagyomány egészében eleven maradt (a keleti egyházakban is). Sajnos gyakran nem veszik eléggé figyelembe a latin participiumos szerkezetet („Memores ... offerimus“). Aki a fordítást jobban megvizsgálja, észre kell vennie, hogy a két állítmányra és két, látszólag

37