Szolgálat 46. (1980)
Tanulmányok - Babos István: Liturgia és élet
Passzív és aktív részvétel A konstitúció szerint a liturgia természete követeli a „teljes, tudatos és tevékeny részvételt“ (SC 14). Ez nem annyit jelent, hogy átalakítjuk a templom berendezését, és így jobb látást biztosítunk a híveknek. A konstitúció „külső és belső“, egész embert érintő tevékenységet sürget (SC 19,30). Azért fontos ez, mert „az egész liturgikus élet központját jelentő áldozat és szentségek útján" az egyház szolgái megvalósítják az apostoloktól meghirdetett üdvösséget (SC 6). A liturgiában az egyház Krisztus papi tevékenységét folytatja, érzékelhető jelekkel valósítva meg az emberek megszentelését (SC 7). Hogyan képzelte el ezt a zsinat előtti és utáni teológia és a rá épülő gyakorlat? A zsinat előtti tankönyvek, beleértve a katekizmust is, mint kegyelemközlő eszközöket tárgyalták a szentségeket. A következő három, eredetileg a világosabbá tételt célzó szétválasztás tette lehetővé, hogy egy szempontot a többiek rovására túlzottan hangsúlyoztak a teológiában és a gyakorlatban: 1. szertartásokban megkülönböztették a lényeges részt (matéria és forma) a mellékes szertartásoktól és imádságoktól. 2. Élesen szétválasztották a pap és a hívek szerepét. 3. A szentségi kegyelmet a lényeges szertartás közölte, míg a többiek segítő kegyelmet biztosítottak azoknak, akik megfelelő lelkülettel járultak a szentségekhez. Az első két megkülönböztetést a tridenti zsinat elérhető rövid összefoglalásaira építették a teológusok. (A zsinat aktáit csak később adták ki2.) A zsinat atyái a protestánsok „egyedül a hit üdvözít“ elve ellenében kiemelték a szertartás kegyelem- közlő hatását (DS 1605, 1608), de távolról sem gondoltak arra, hogy az egész szentségtant tárgyalják. A szertartás és főleg a „lényeges rész“ kegyelemközlő hatásának erős hangsúlyozása sok hivő életében mágikus szertartásokká tette a szentségeket. A hívek magatartását illetően megoszlottak a vélemények a tridenti zsinat atyái között. Abban viszont mind megegyeztek, hogy aki nem gördít akadályt a kegyelem útjába, az valami minimális módon akarja is a kegyelmet. A Trient utáni teológia, nem ismerve a határozat történelmi hátterét, az elengedhetetlen magatartást tette normává3. Ezt megerősítették a zsinat után kiadott liturgikus könyvek is. A magyarázó szövegek egyedül a papot említik mint „celebránst“, föltételezve, hogy csak neki van aktív szerepe a szertartásokban, a hivő pedig passzív „felvevője“ a szentségeknek. Az ilyen keskeny alapra épített szentségtan nem szüntette meg sok hivő buzgóságát, akik továbbra is nagy áhítattal járultak a szentségekhez. De a teológiában és sok pap és hivő életében a szentségek eszközszerú magyarázata sok félreértésre, sőt az egyháztól való elidegenedésre adott alkalmat. A kegyelemtanban található megkülönböztetést a mindent legapróbb részletekig rendszerező skolasztikus teológia vezette be. Nem szentírási, hanem logikai alapra épül. A hét szentségnek hét különböző kegyelmet kell közölnie. Ennek alapján „önállósították“ az egyes szentségek által közölt kegyelmet, és ezt nevezték szentségi kegyelemnek. A mai teológia szerint Isten, a teremtetlen kegyelem, minden kegyelem forrása. Jóságos szeretete (Ef 1,5) az embert helyzetének megfelelően segíti, mint ahogy a barát a jóbarát szükségét figyelembe véve vigasztal, korhol vagy felvidít. Az újabb teológia a szentségeknek ezt a személyes jellegét emeli ki. Az Isten és az ember közötti találkozás lesz láthatóvá a szentségi szertartásokban. Ezért az aktív részvétel mindkét részről nagyon is lényeges. „Istent soha nem látta senki, az Egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van“ (Jn 1,18; 16
