Szolgálat 46. (1980)
Halottaink - Kolbai Jenő (Galamb Imre)
felől, mindig elütötte: „kicsit jobban . . . majd jövőre . . Pedig már nyelni is alig tudott. De misézni, gyóntatni az utolsó napokban is jött. Ekkor már nehezére esett a beszéd, az igét nem szóval hirdette, hanem jelenlétével és életével. Csendesen, visz- szavonultan élt, váratlanul halt meg. Életében szerénységével és hűségével tűnt fel. Eszembe jut a keleti ikonok szentábrázolásának szigorú rangsora. De milyen jó Krisztus mellett lenni, még utolsónak is! Gellért atya itt a földön észrevétlenül „utolsó“ tudott lenni; ilyen utolsókból lesznek majd az elsők. 1979-ben, egy nappal Gellért-nap után temettük.-h -ó KOLBAI JENŐ (1908—1979) A székesfehérvári nyugdíjas papi otthon boldog lehet, mert Maximilian Kolbe unoka- testvére ott élte le utolsó éveit, és ott is halt meg. Mikor először voltam nála, meglepett, hogy szobája falán őrzi tisztelettel azt a képet, amelyet egy fogolytársa készített Kolbe atyáról az auschwitzi táborban. Második látogatásom alkalmával már elmondta kérésemre szerényen, hogy kiterjedt családjuk a sziléziai Batzdorfban élt, és Kolbe atya közvetlen rokonai. Az 1800-as évek vége felé átköltöztek Magyarországra, és itt a „Kolbai“ nevet vették föl. Jenő már Magyarországon született, Sopronban. Gimnáziumi tanulmányait is ott végezte. Majd a váci egyházmegyében volt kispap, ott is szentelték föl. 1931-től 1946-ig Monoron, Tiszaújfalun, Foton, Szolnokon, végül Péoelen működött. Addig is állandóan betegeskedett, bár amellett igen szépen, lelkesen szolgált. Most azonban már nem volt képes tovább lelkészként tevékenykedni, ezért föpásztora 1947-től betegszabadságra, majd nyugdíjba engedte. Egészen új papi szolgálat, hivatás kezdődik ezzel Kolbai atya életében: a betegek szolgálata. Legjobban ő érti meg lelkivilágukat, aki maga is beteg, szenved, de nem csügged el. — Elsősorban szüleit gondozza, ápolja éveken át betegségükben, de a többi betegre is gondja volt Sopronban és környékén. (Mindezt paptársaitól tudtam meg, mert ő nem szeretett dicsekedni jótetteivel.) A győri püspök, látva buzgóságát, felkérte, hogy szervezze meg a betegek segítését és lelki gondozását. Ezzel igen sok jót tesz Isten dicsőségére. Hogyan tette ezt? Sopronban és környékén minden beteget számon tartott. Ahol nem volt ápolójuk, oda állandó gondozókat szervezett be, akik a lelkűkről is gondoskodtak. Ő maga állandóan látogatta őket. Vidékre is kijárt. Szinte az egész győri egyházmegye számíthatott rá mint irgalmas szamaritánusra. Vasárnaponként gyalog kiment egy-egy kis elhagyott faluba. Ott misézett, prédikált, és mise végén bejelentette a híveknek, hogy a betegekhez szívesen elmegy, és elviszi az Úr Jézust. Volt is szép eredmény mindenütt. Tudjuk, hogy Kolbe atyának mennyire szívügye volt a betegek sorsa. Ha kellett, a legdrágább orvosságokat is megszerezte nekik. Ezt tette Kolbai atya is kedves betegeivel. Külföldről orvosságokat szerzett, de pénzt soha nem fogadott el ezért. És mint szent unokatestvére, ő is mindig arra kérte a betegeket, ajánlják föl szenvedéseiket a bűnösök megtéréséért, engesztel ésül. Ide már csak elkészülni jött be az örök életre. Amíg csak bírta erővel, mindennap bemutatta a szentmiseáldozatot; amikor egészen elgyengült, akkor egyik öreg, beteg győri paptestvére segített neki. Végül már nem volt képes erre sem, csak naponta megáldozott. Azt lehetne mondani, hogy ő is éhhalállal halt meg, mert az utolsó 30 napon át jóformán semmit sem evett már. És végezetül még egyet megjegyzek életük végéről, ami közös volt: Ő is nagyon tisztelte, szerette a Boldogságos Szűz Máriát, a szentolvasót élete utolsó percéig imádkozta. Azért azt a kegyelmet kapta, hogy Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén halt meg, mint a vértanú Kolbe atya Nagyboldogasszonykor. Galamb Imre 104
